2021. május 17., hétfő

ELENGEDÉSEK ÉS ÉPÍTKEZÉSEK

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.05.16.


21 éve dolgozok alapítványi keretek között, 10 évet inkább csak az oktatásban, 11 éve nyakig merülve a generációs szegénység problémájában. Ez behúzott nagyon sok területet, a szociális munkától a foglalkoztatásig, a tanodától a településfejlesztésig. Behúzta a szakpolitikát, és vele sajnos a pártpolitikát is. A leszakadó társadalmi csoportok életének minden területével, és a velük foglalkozó teljes intézményrendszerrel kapcsolatba kerültünk, ami nagyon különleges összefüggéseket láttatott meg számomra.

Közben erre alkalmassá kellett válnunk, civil szervezetként, csapatként, és területenként speciális tudást biztosítva. Ez (is) folyamatos tanulást kíván, szervezetfejlesztést, társadalmi beágyazódást, hosszú távú stratégiát, nemcsak a célterület, hanem a munkát végző szervezet fenntarthatóságát is szem előtt tartva. Ráadásul egy folyamatosan nehezedő társadalmi közegben. Olyan problémában, amiben nincs bejárt út, módszertan, csupán be nem épülő próbálkozások, szőnyeg alá söprések, a pillanatnyilag látható, de később eltűnő eredmények felturbózása, és a kudarcok elhallgatása.

A pedagóguspályám kezdetén sok olyan próbálkozást láttam, ami ígéretesnek indult, ám a beépülést többek között az is akadályozta, hogy túlságosan egy emberre épült, és amikor ő nem tudta/bírta tovább vinni, meg is szűnt, maradt max. szakirodalmi lábjegyzetnek.

Látva ezeket, én már az elejétől nagyon ügyeltem a csapatra. Ami, ahogy nőtt a munkaterületek száma, úgy bővült. Persze voltak ezzel nehézségeim. Mivel én alapítottam, és hozzám kötődött a művészeti iskola, majd a szociális munka és a társadalmi vállalkozás szakmai felépítése is, ráadásul a kifele irányuló kommunikációt is leginkább én képviseltem, így nálam is túl hangsúlyos lett az alapító-vezető szerep. Nem tudom, hogyan lehetett volna másképp, én lettem az arca, de talán ez is kellett, a személyesség, ezzel az őszinte, érzelmeket is felvállaló attitűddel, amivel a nyilvánosság előtt is megmutatom ezt a munkát. Biztosan követtem el ebben hibákat, de az tuti, hogy sosem a személyes karrierem építése vezérelt, hanem az Igazgyöngyé, a gyermekszegénység elleni munkáé.

Amikor először megéreztem ennek a kockázatát, akkor azt gondoltam, a civil modelleknél mindig előbukkanó karizma az oka. Ami így, ebben a formában talán túl hangsúlyossá vált. Akkor eldöntöttem, hogy majd én lehántom erről az egészről a karizmát, bebizonyítom, hogy ez megtanulható, és nem ettől függ a sikere. Aztán rájöttem, nem magamat kell megsemmisíteni ezen a téren, hanem a csapatban, a csapattagokban rejlő karizmát láthatóvá tenni, a nyilvánosság és a szakma számára is.

Innen kezdődött az elengedés. Ami, bevallom, nagyon nehezen ment. De ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy nincs más út, ha fenntarthatóvá akarom tenni ezt az egészet. Át kell adnom területeket. Egyébként is, akkorára nőtt a munka, hogy nem lehetek mindig, mindenhol ott. Először az iskolai rész erősödött meg annyira, hogy átadható lett sok területe. Az adminisztráció, ami nem kevés és nagy felelősség is egy alapítványi iskolánál, ahol az állam adja a pedagógusbérek egy részét. Aztán a folyamatosan fejlődő módszertant is egyre magabiztosabban alkalmazó tantestület képessé vált, nemcsak a gyerekek felé, hanem a pedagógustovábbképzéseken is átadni ezt a tudást. Ma már biztosan érzem, ez a rész nélkülem is működőképes történet. Megnyugtató látnom, ahogy működik.

A tanoda a kezdetektől önálló szakmaiságot képviselt, itt a fenntartás jelentett gondot, de ma már ennek a felelősségét is viselik, ami biztosíték nekem a jövőre nézve.

A szociális munka, ami nagyon szerteágazó, közösségfejlesztési fókuszú, és a kríziskezelésektől az intézményi kapcsolatokig átfog mindent, talán a legnagyobb tanulási terep. Nálam is egy romantikus elképzelésből indult, hogy kimegy az ember a szegregátumba, segít, és milyen jó lesz. Nos, ebből semmi sem ilyen, elképesztő helyzetekkel találkozunk ma is, és olyan szocializációs mintákkal, amelyek kőkeményen meghatározzák a gyerekek sorsát. Együtt tanuljuk ezt a csapattal, és próbáljuk azt a hatásrendszert működtetni, amitől azt reméljük, alkalmas lehet a változások előidézésére. Ám itt van a legtöbb konfliktushelyzet is, itt a legnagyobb a kiégés faktor, ami újabb kihívás a fenntarthatóság szempontjából is. Mégis, úgy érzem, itt is működik már nélkülem is a megoldáskeresés, és egyre inkább hátra lépve figyelem ezt a területet is.

A társadalmi vállalkozás területe gazdasági szempontból a legnehezebb. A leszakadó társadalmi csoport foglalkoztatásában, akik szakképzetlenek, és jellemzően alkalmi- vagy feketemunkán szocializálódtak, már nagyon sok tapasztalatot szereztünk. Ami a legnagyobb kihívás, hogy ezt egyszerűen nem lehet “csak” munkahelyként kezelni. Azt is szeretnénk mutatni a közösségnek, hogy a “gyöngyösök” jobban boldogulnak, segítünk hát a problémáik megoldásában, egyszerűen vonzóvá kívánjuk vele tenni a legális foglalkoztatást. No meg ez egy fejlesztés, felnőtteknél a hiányzó munkavállalói kompetenciák bepótlása, ami viszont ezer szállal kötődik a szocializációhoz, így nem lehet elválasztani az élet más területétől, a családtól és a közösségtől sem. A fenntarthatóságtól még messze vagyunk, bár ezt a 20 évre tervezett stratégiánk végére terveztem (most vagyunk a 11. évnél) , ám addig forrásigényes még a dolog. Az állam pedig ugyanolyan adóterhekkel súlyt egy ilyen vállalkozást, mint a profitorientált cégekét.

Két éve dolgozunk a Felzárkózó Települések programjában Tolddal, ez településfejlesztési vonal is, és eleve úgy indítottuk, hogy a munka operatív részének meg legyen a felelőse, így ebben már a kezdetektől csak részlegesen vagyok jelen.

Szóval, ezekre fókuszálok most, készülve, hogy 2025-től, akkor már 65 évesen, már más szerepben lehessek, ezt az elengedést támogatja a szervezetfejlesztésünk, a marketingstratégiánk, amiben a kommunikációba húzzuk be tervezetten a csapatot. Próbálom átadni nekik a szakmai meghívásokat, egyeztetéseket, megismertetni őket a nyilvánossággal, a médiával, a szakmai partnerekkel. Tudatosan dolgozok ezen, mert szeretném megélni, hogy nélkülem is működik az Igazgyöngy, fenntartható módon. Ma már nem frusztrál ez a fajta elengedés, sőt, építkezek belőle.

De vannak területek, amelyekkel nem tudok még mit kezdeni. Ezek szakpolitikai vonalak, amelyek igencsak konfliktusosak. Nem tudom, hogy ezek nélkül az Igazgyöngy ma az lenne-e, ami, és hogy egyáltalán kell-e ez majd, amikor már nem én fogom irányítani a szervezetet. Sok dologba beleálltam, harciasan, és küzdöttem, abban a hitben, hogy jót teszek az ügynek. Aztán egyedül maradtam, vesztesen, és meg kellett vizsgálnom a kudarcokat és magamat is. Nagy kérdés nekem, átadhatom-e ezeket a terheket is a csapatnak, amelyekben én is alulmaradtam? Átadjam-e az álmatlan éjszakáimat, az állandó moralizálást, hogy mivel ártok, és mivel használok? Hogy meddig köthetők kompromisszumok, és mikor kell, hogy azt mondjuk: nem? Mi túl nagy falat egy civil szervezetnek, és mi az, ami léptékeiben vállalható? Mekkora kockázatot jelent egy-egy döntés, ami átcsúszik már a politika területére?

Mikor érzékelhető, hogy használnak, és mikor dobnak félre, mert kihasználtak? Ha használnak, azt vajon nem önmagukért teszik? Mi az a határ, amit ha átlépünk, a következményeit megszenvedjük, mert szembe mentünk valamivel, ami erősebb nálunk? Ha erősebb is, de igazságtalan, azt el kell viselni? Mi van, ha nem tesszük? Kockáztatjuk-e a szervezet működését? Hova kerül ebben a családok iránt érzett felelősség?

Nos, ezek a kínzó kérdések ott vannak bennem, és ebben (még) nem látom a jövőt.

Az már biztos, hogy elengedtem az egyházi iskolák szegregáló hatása elleni harcot, mert egyedül maradtam benne. Amikor elkezdtem, azt hittem, csak előretolt bástyaként kell küzdenem, és vannak mögöttem. Aztán kiderült, hogy nincs ott senki. Akikkel pedig harcoltam, ők folyamatos erőt nyertek az államtól, és egymástól. Az egyetlen, ami maradt nekem, az erkölcsi győzelem. De ezzel az ügy szempontjából nem megyünk semmire. Bár azt hiszem, sokat tanultam ebből is. Az érdekek mentén szerveződő erők működéséről. Amiben nekik nem különösebb gond, ha az alapok is inognak, a pillanatnyi érdekek erősebb hálót képesek alkotni, mindennél.

Elengedtem a roma érdekvédelmet is. Igazából sosem volt kérdés nekem, hogy a generációs szegénységben cigány-e valaki vagy sem, de küzdöttem ezért is. Hiszen a részvételi demokráciának ez is része, és a céljaink között ez is szerepel. Azt hiszem, a legtöbb konfliktust épp ezen a területen vállaltam fel. Miközben próbáltam érteni őket, hogy akár a rendszer részeként, akár azon kívül maradva, miféle motivációk mentén dolgoznak, egyre kevésbé tudtam megérteni őket. Harcoltam és kiálltam értük, mindenhol és minden szinten. Évek óta érzem, hogy túl sokféle érdeket látok ütközni náluk, talán a teher túl nagy, a probléma meg biztosan, és ebben a harcban jobban dolgozik a frusztráció, vagy a megalkuvás, mint az összefogás. Amikor részükről is támadás ért, hogy a kommunikációm rasszista és a kirekesztést erősíti, az az utolsó csepp volt. Kimondtam, hogy nem szeretnék ebben részt venni tovább, mert ennek így nem sok értelme van, ha azokat is támadják, akik a terepen dolgoznak, azért a társadalmi csoportért, amibe ők is beletartoznak. Így most azt mondom, azzal tehetek ezért a vonalért, ha próbálok úgy segíteni gyerekeket, hogy közülük felnőve kikerüljenek majd olyanok, akik képesek összefogásra is a romák érdekvédelméért. Egymással is, és azokkal is, akik nem cigányok. Nem támadva, hanem együtt azokkal, akik dolgoznak értük is.

Egyértelmű jelzések után el kellett engednem a megtapasztalt bűnözői és korrupciós vonalak feszegetését is. Ebben egyszerűen a magam és a munkatársaim biztonsága lett a tét, és tudomásul kellett vennem, kevés vagyok ahhoz, hogy ezek mentén elinduljak. Ez egy ilyen rendszer. A jogkövető magatartás értelmezése sokat változott.

Az Igazgyöngyön belüli elengedések tehát építenek engem, azok, amelyeket azon kívül kell elengednem, azokba pedig mindegyikbe belehalok kicsit. Mert tudom, mennem kellene tovább, harcolni ott is, mert igazságtalannak érzem, de a következmények felelőssége, az nálam van. A felelősség pedig lenyomja az igazságérzetet. A felelősség a munkatársaimért, a gyerekekért, és a családokért, akik elindultak velünk egy úton, és nem hagyhatjuk őket magukra.

Az elnyomott igazságérzet azonban gyilkos dolog. Mert azt nem egyszerű elengedni. Nekem nem is megy. Hiába próbálom. Próbálok hozzászokni, magyarázni magamnak is, hogy nem gyávaság ez, hanem túlélés. És az ügy fontosabb.

Az ész és a szív küzdelme. Talán ez a legnehezebb nekem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.