Szerző: CSILLAG ISTVÁN
2022.07.08.
(Sztevanovity Dusán: Volt egy tánc)
A diktatúrákat nem adják ingyen, a diktatúrák költségesek. Ráadásul a költségek nem csupán egyszeriek, többnyire sokáig, néha évtizedekig fizetjük a számlát. Az egyszeri költségek között tartjuk számon a soha vissza nem térő, elvesztett lehetőséget is (pl. nem lehetett akkor ugyanolyan farmerem, mint Párizsban élő unokatestvéremnek, vagy 5 éves koráig nem tudhatta másik, erdélyi unokatestvérem, hogy milyen a narancs). Talán hogy figyelmünket elfordítsák a mai fájdalmakról, a diktátorok imádnak a jövőről beszélni. Mióta világ a világ, a diktátorok szeme előtt itt, Kelet-Európában mindig ugyanannak a célnak a megvalósítása lebegett: mennyi időn belül tudja országuk utolérni – sőt, ha lehet, akkor túlszárnyalni – a fejlett világot, legalábbis annak számukra (és népük számára) értelmezhető országait. A XX. század közepén Sztálin vagy Rákosi nem mindenki számára elfogadható módon fogalmazta meg céljait, de az ágyú- és tankhadosztályoknak, a harci repülőgépeknek, az atom- és hidrogénbomba-robbantásoknak a számában kifejezett versenypozíció érdekében jegyzett békekölcsönnek az átlagfizetések egyre nagyobb részét felemésztő hányada még azok számára is érthetővé tette, hogy hányadán állunk, akik legfeljebb a hús vagy a tej fogyasztásában, a lábbelik számában és divatosságában mérték volna az utolérést. Az a kommunista tévképzet, amely a gyorsabb gazdasági növekedést az egyre nagyobb arányú beruházásoktól várta, egyetlen, könnyen belátható következménnyel járt, azzal, hogy a beruházások – a kikényszerített megtakarítások által – a fogyasztás rovására nőttek, így a lakosság jólétének a javulása a messzi jövőbe tolódott ki. Ha a felfokozott beruházási tevékenység nem a nehézipar, ennek hátterében a hadiipar eszementen erőltetett ütemű fejlesztését szolgálta volna, akkor is értelmetlenül felbillen a józan, természetes arány a fogyasztás és a megtakarítás között. Ráadásul tudjuk, hogy nem minden beruházástól várhatjuk a termelés ütemének gyorsulását, hiszen éppen annak érdekében mondunk le jövedelmünk azonnali elfogyasztásáról, mert abban reménykedünk, hogy az ebből végrehajtott beruházás miatt egy óra alatt többet leszünk képesek előállítani, mert vagy a technológiánk termelékenyebb, vagy a fejünk okosabb, ami által villámgyorsan átlátjuk a feladat megoldhatóságát. Nem minden tyúk (beruházás) tojik aranytojást, az élet élvezetéről való lemondásra kényszerítéstől csak a diktátor hízik, nem a jövőbeli jólét reménye. A mind gigantikusabb beruházások (Sztálinváros, Diósgyőr, győri és csepeli katonaiteherautó-gyártás, a mecseki ércbánya, az atombiztos óvóhelynek épülő metró) hol nekirugaszkodó, hol félbehagyott monstrumjainak felszaporodása mellett csak a lakosság rosszléte nőtt. Arra semmi esély nem volt, hogy a józan ész fékezze a diktátorok akaratának érvényesülését. A voluntarista gazdaságpolitika nem ismert lehetetlent, a hajszolt növekedés áldozatául esett az élelmiszertermelés (padlássöprés) és a könnyűipar, a fogyasztás (minden hiánycikké vált), mindennapossá vált a terror, mert csak a terror révén lehetett az értelmetlen célokhoz való ragaszkodást fenntartani. Hiába szólaltak meg – igaz, a lesötétített szobákban, suttogóra fogott hangerővel – józanabb hangok, ezekre Rákosi azzal a széles körben ismertté vált mondattal vágott vissza, hogy a „feszített terv a jó terv. (...) Az a jó terv, amit csak lábujjhegyen lehet elérni.” (Nem ismerős? Orbán szerint [2015] „Ha támadják a felcsúti–vál-völgyi kisvasutat – akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor meg Lovasberényig.”)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.