Szerző: KENDE ÁGNES
2022.09.30.
A szívhangrendeletként emlegetett, szeptember 15-én hatályba lépett jogszabály mögött, amit sokan az abortusz szigorításának első lépéseként értékelnek, és ami miatt szerda délután több ezren tüntettek a Parlament előtt, valójában egy soha nem szűnő vita áll. Mindegy, hogy Kádár-kor vagy Orbán-kormány, az abortuszvita mindig ugyanarról szól: az egyik oldalon a nők önrendelkezési joga, a másikon a demográfiai problémák kezelése és az élet védelmének kérdése áll. Mostanra az is egyre nyilvánvalóbb, hogy egy társadalomban nem az abortusz miatt születik kevés gyerek, hanem egyszerűen azért, mert az emberek nem akarnak több gyereket vállalni.
És hogy mi a megoldás? A Qubitnek nyilatkozó nőgyógyász az abortusztabletta magyarországi engedélyezésében hisz, amiért most leginkább Bécsbe járnak azok a nők, akik megengedhetik maguknak. Vidéki szülészeten dolgozó interjúalanyunk azt az adatokból is jól látszó tényt erősíti meg, hogy az összességében évről évre csökkenő számú abortusznak leginkább azok a szegény és aluliskolázott nők vetik alá magukat, akiknek nincs pénzük korszerű fogamzásgátlókra. A családszociológus szerint az abortuszrendelettel a kormány vélhetően a társadalmat teszteli: vajon meddig mászhat bele a politika nők önrendelkezési jogaiba, vagy, ahogyan szerdán a tüntetők skandálták, a testükbe és a méhükbe?
„Egyetlen nő sem akar abortuszt. Senki sem megy önként abortuszra, az nem szórakozás egy nőnek. De nem az abortusz megtiltásával, hanem az abortusz feleslegessé tételével kell fellépni a nem kívánt terhességek ellen […] és ahelyett, hogy feleslegessé tennék, tehát ingyenessé, elérhetővé és változatossá tennék a fogamzásgátlás mindenféle módszerét, mind a férfiaknak, mind a nőknek, ehelyett azon tépik egymás haját a férfiak a parlamentben meg más döntéshozatali fórumokon, hogy szabad-e vagy nem szabad a nőket kés alá küldeni” – oldja fel a nők önrendelkezési joga és az élet védelme között húzódó feloldhatatlannak tűnő vitát Betlen Anna közgazdász
Betlen egy nagyrészt feledésbe merült, de 1956 után talán az első, a Kádár-rendszer elleni nyílt és szervezett politikai lázadásnak is betudható, a nők abortuszjogának megszigorítása ellen szervezett 1973-as petíció-akcióval kapcsolatban mondta ezt Körösi Zsuzsa dokumentumfilmrendezőnek, akinek a '73-as eseményekről a Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratban (TNTeF) jelent meg tanulmánya 2019-ben és 2020-ban.
Rákosiék a születések számát éppúgy a rendszer sikereként értékelték, mint az acéltermelés felfutását
Magyarországon a modern polgári törvényalkotás 1878-ban hozta az első rendelkezéseket az abortusszal kapcsolatban. A kisebb módosításokkal 1956 júniusáig érvényben lévő törvény emberölésnek minősítette és erkölcsi alapon tiltotta az abortuszt, elkövetőinek pedig 2-8 évig terjedő börtönbüntetést helyezett kilátásba – olvasható Mink András történész 1992-es, a Beszélő folyóiratban megjelent esszéjében. A két világháború között a bírósági gyakorlat jelentősen felpuhult, elsősorban azért, mert a törvénynek nem lehetett érvényt szerezni, és az állam egyre inkább hajlamos volt figyelembe venni az „elkövetők” szociális szempontjait. „Ez azonban, némileg képmutató módon, nem érinthette a törvénykezés morális alapjait” – írja Mink.
Rákosiék 1951-ig nem is foglalkoztak az abortusszal, de a háború után megugrott születések száma 1949-ben megakadt, és úgy látszott, a magyar társadalom visszatér ahhoz az évszázados tendenciához, hogy a nők keveset szülnek, viszont egyre tovább élnek. „Ez a trend azonban megemészthetetlen és elfogadhatatlan volt az új rezsim számára két okból is” – írja Mink. „A gyorsított iparosítás érdekében és a hidegháborús hisztéria bűvöletében egyaránt növelni akarta a felhasználható emberanyagot. Másrészt a jelenség kényes legitimációs problémát jelentett a rendszer önértelmezésében. Egy ’49-es Rákosi-beszédből egyértelműen látszik, hogy a vezetés a születések számát éppúgy a rendszer sikerének jeleként értékelte, mint az acéltermelés felfutását. És látnia kellett, hogy a dolgozó osztályok nem szülnek. Netán ez a rendszerrel szembeni bizalmatlanság és tiltakozás jele?”. A születési sztrájk a szociális helyzettel is összefüggött: „Tudvalévő, hogy a sztálini iparosítás háborús nyomorba taszította az országot”, miközben hatalmas tömegek költöztek az ipari centrumokba, főleg Budapestre, ahol a háború miatt amúgy is óriási lakáshiány volt, közben a szociális problémák enyhítésére viszont nem költöttek. „Időnként úgy tett, mintha látványosan emelné a szociális juttatásokat, de valójában csökkentette azokat, a társadalom újabb és újabb nagycsoportjait, egész rétegeket zárva ki a jogosultak köréből (osztályellenségek, kulákok, állandó lakhellyel nem rendelkezők, kitelepítettek, internáltak stb.)” - olvasható Mink esszéjében...
És hogy mi a megoldás? A Qubitnek nyilatkozó nőgyógyász az abortusztabletta magyarországi engedélyezésében hisz, amiért most leginkább Bécsbe járnak azok a nők, akik megengedhetik maguknak. Vidéki szülészeten dolgozó interjúalanyunk azt az adatokból is jól látszó tényt erősíti meg, hogy az összességében évről évre csökkenő számú abortusznak leginkább azok a szegény és aluliskolázott nők vetik alá magukat, akiknek nincs pénzük korszerű fogamzásgátlókra. A családszociológus szerint az abortuszrendelettel a kormány vélhetően a társadalmat teszteli: vajon meddig mászhat bele a politika nők önrendelkezési jogaiba, vagy, ahogyan szerdán a tüntetők skandálták, a testükbe és a méhükbe?
„Egyetlen nő sem akar abortuszt. Senki sem megy önként abortuszra, az nem szórakozás egy nőnek. De nem az abortusz megtiltásával, hanem az abortusz feleslegessé tételével kell fellépni a nem kívánt terhességek ellen […] és ahelyett, hogy feleslegessé tennék, tehát ingyenessé, elérhetővé és változatossá tennék a fogamzásgátlás mindenféle módszerét, mind a férfiaknak, mind a nőknek, ehelyett azon tépik egymás haját a férfiak a parlamentben meg más döntéshozatali fórumokon, hogy szabad-e vagy nem szabad a nőket kés alá küldeni” – oldja fel a nők önrendelkezési joga és az élet védelme között húzódó feloldhatatlannak tűnő vitát Betlen Anna közgazdász
Betlen egy nagyrészt feledésbe merült, de 1956 után talán az első, a Kádár-rendszer elleni nyílt és szervezett politikai lázadásnak is betudható, a nők abortuszjogának megszigorítása ellen szervezett 1973-as petíció-akcióval kapcsolatban mondta ezt Körösi Zsuzsa dokumentumfilmrendezőnek, akinek a '73-as eseményekről a Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóiratban (TNTeF) jelent meg tanulmánya 2019-ben és 2020-ban.
Rákosiék a születések számát éppúgy a rendszer sikereként értékelték, mint az acéltermelés felfutását
Magyarországon a modern polgári törvényalkotás 1878-ban hozta az első rendelkezéseket az abortusszal kapcsolatban. A kisebb módosításokkal 1956 júniusáig érvényben lévő törvény emberölésnek minősítette és erkölcsi alapon tiltotta az abortuszt, elkövetőinek pedig 2-8 évig terjedő börtönbüntetést helyezett kilátásba – olvasható Mink András történész 1992-es, a Beszélő folyóiratban megjelent esszéjében. A két világháború között a bírósági gyakorlat jelentősen felpuhult, elsősorban azért, mert a törvénynek nem lehetett érvényt szerezni, és az állam egyre inkább hajlamos volt figyelembe venni az „elkövetők” szociális szempontjait. „Ez azonban, némileg képmutató módon, nem érinthette a törvénykezés morális alapjait” – írja Mink.
Rákosiék 1951-ig nem is foglalkoztak az abortusszal, de a háború után megugrott születések száma 1949-ben megakadt, és úgy látszott, a magyar társadalom visszatér ahhoz az évszázados tendenciához, hogy a nők keveset szülnek, viszont egyre tovább élnek. „Ez a trend azonban megemészthetetlen és elfogadhatatlan volt az új rezsim számára két okból is” – írja Mink. „A gyorsított iparosítás érdekében és a hidegháborús hisztéria bűvöletében egyaránt növelni akarta a felhasználható emberanyagot. Másrészt a jelenség kényes legitimációs problémát jelentett a rendszer önértelmezésében. Egy ’49-es Rákosi-beszédből egyértelműen látszik, hogy a vezetés a születések számát éppúgy a rendszer sikerének jeleként értékelte, mint az acéltermelés felfutását. És látnia kellett, hogy a dolgozó osztályok nem szülnek. Netán ez a rendszerrel szembeni bizalmatlanság és tiltakozás jele?”. A születési sztrájk a szociális helyzettel is összefüggött: „Tudvalévő, hogy a sztálini iparosítás háborús nyomorba taszította az országot”, miközben hatalmas tömegek költöztek az ipari centrumokba, főleg Budapestre, ahol a háború miatt amúgy is óriási lakáshiány volt, közben a szociális problémák enyhítésére viszont nem költöttek. „Időnként úgy tett, mintha látványosan emelné a szociális juttatásokat, de valójában csökkentette azokat, a társadalom újabb és újabb nagycsoportjait, egész rétegeket zárva ki a jogosultak köréből (osztályellenségek, kulákok, állandó lakhellyel nem rendelkezők, kitelepítettek, internáltak stb.)” - olvasható Mink esszéjében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.