Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.05.22.
Nagyon reméltem, hogy eljön még az életemben az az idő, amikor nyilvánosságra tudom hozni ezeket. Vannak, akik nem értették, hogy miért most, miért nem akkor, amikor történtek. A válasz egyszerű. Egészen biztos, hogy további retorziókat váltott volna ki, és nem gyávaságból nem tettem, hanem egyszerűen kockázatkezelés volt a hallgatás. Persze csöpögtettem belőlük, pl. azt megírtam, hogy elvonták a kiegészítő normatívát, vagy a sajtóperes történetet is nyilvánosságra hoztam, de mindegyik után érzékelhetően nőtt az alig “megtűrt” státusz.
És amit mondtam a riportban is, nem bírtam kockára tenni az alapítványt, a munkatársaim munkahelyét, és a családok belénk fektetett, nehezen kialakított bizalmát sem. Amikor mérlegre tettem, egyszerűen nem ért annyit a harc olyan emberekkel, akikről tudtam, csak időlegesen vannak pozícióban. És még ha vissza is éltek vele, benne volt annak az esélye, hogy egyszer vége lesz a “munkájuknak”, és egyszerűen nem ér annyit a velük való konfrontáció, hogy folytassam.
Mert ez egy gépezet volt, cserélhető fogaskerekekkel. Az igazi probléma azokkal van, akik ezt a gépezetet létrehozták, működtették. A velük való konfrontációban pedig esélytelen voltam. Ahogy Marci is mondta az interjúban, nem voltunk egy súlycsoportban.
Ami egyébként a legaggasztóbb volt számomra, az az önjáró akadályoztatás. Mikor biztos voltam abban, hogy erre senki sem adott utasítást, önszorgalomból, a rendszernek való megfelelés jegyében tették, amit tettek. Ezekről már nem fogok írni, és nem is nevezem meg az illetőket, nem akarok személyeskedni, tényleg azt gondolom, hogy a gépezet kialakítói a felelősek. Nekem elég, ha tudják, ha érzik, hogy amit tettek, az méltánytalan volt.
Na, de nézzük, mit nem meséltem el. Nem került rá a riportban sor, nem is jutott minden eszembe, de muszáj elmondanom, hogy teljes legyen a kép, és bevalljam a „bűneimet”.
Amikor megkeresés érkezett Brüsszelből, hogy valamilyen bizottság valamilyen olyan témában vizsgálódik, amiben a mi tapasztalatainkra is kíváncsiak, akkor felutaztam Pestre és találkoztam velük. Nem egyedül, több civillel együtt. Ilyen többször is volt. Aztán olyanok is voltak, akik leutaztak hozzánk, mert a terepen, a saját szemükkel szerettek volna meggyőződni a magyar valóságról, és itt beszélgettünk velük. Általában ezeket, ha hozzájárultak, megosztottam a facebookon, de volt, hogy kérték, inkább ne, és tudom, hogy ez az én védelmemben történt.
Fogadtuk David Presmann-t is, még mikor ő volt az amerikai nagykövet, és körbejárt néhány emblematikus helyet az országban, találkozott civil szervezetekkel, és egy nagyon emlékezetes látogatást tett nálunk is, Toldon.
Tudom, hogy ezek is ellenére voltak a kormánynak, mert ők más képet mutattak nekik, és nem akarták, hogy tudjanak a valóságról. De ha az embert azért keresik, hogy az igazságot lássák, akkor ezt nem lehet visszautasítani. És ugyanezért látogattak hozzánk néha ellenzéki pártok képviselői, vagy hívtak bennünket általuk szervezett konferenciára. Ezeknek a látogatásoknak, meghívásoknak két típusa volt. Egyik részbe azok tartoztak, akik tényleg a szakpolitika mentén kerestek minket, másik része csak “politikai skalpvadászat” volt, amiben azt szerették volna, ha az Igazgyöngy az ő pártjuk hírnevét erősíti. Próbáltam ezek között én is különbséget tenni, bár sokszor csak utólag derült ki, hogy nem a tapasztalatunk, hanem a velünk készült fotó volt a legfontosabb.
Most, hogy lement ez a riport, sokan, nagyon sokan írtak nekem. Írtak akadályoztatásról, betartásokról, még mindig inkább magánlevélben, hiszen ahol dolgoznak, ott még ugyanazok az emberek a vezetők, és tartanak tőlük még most is. Olyan, akit az Alkotmányvédelmi Hivatal vegzált, még nem írt nekem, de nagyon remélem, hogy ha van ilyen, akkor ő is nyilvánosságra hozza majd, mert tudom, hogy nem én voltam az egyetlen.
Most már megtehetjük ezt, és nagyon jó érzés, hogy kimondható.
És persze körülöttem is álltak még össze történetek. Pl. írt egy kedves támogatónk , aki a barátaival (korábban volt politikai kötődésük, de nem a Fideszhez) nem sokkal egy AH-s látogatás után érkeztek hozzánk, vagyis csak megálltak nálunk kicsit, és mentek tovább Romániába. Ezt írta: “Emlékszel, mikor nálad jártunk…. és elköszöntünk, a határon elvették az útlevelünket és kb. fél órát ültettek bennünket a határon, mikor megkérdeztem mi a probléma, azt mondták semmi, majd minden indoklás nélkül visszakaptuk az útleveleket és mehettünk. Soha előtte, sem utána ilyen nem történt! “
Más arra emlékeztetett, hogy nem is értette, hogy akikkel volt nálunk, az egyikük a telefonját, mielőtt belekezdtünk a beszélgetésbe, betette a hűtőszekrénybe. Akkor csak nevettek ezen, de most az interjú kapcsán már megértette, hogy ez nem viccből történt.
Nyilván izgultam ezen az egészen, nagy döntés volt ez nekem. Azt talán az interjúban is mondtam, hogy előtte is konzultáltam a TASZ-szal, és azzal a volt alkotmányjogásszal is, aki akkoriban segített tanácsaival, amikor az AH-s látogatások zajlottak. Ahogy a riport lement, velük is beszéltem, és más jogász is írt, hogy ha segítségre van szükségem, szóljak. Most már azt is tudom, hogy ilyen helyzetekben csak jogi képviselővel szabad megjelenni. Köszönöm, hogy számíthatok rájuk.
De eddig nem történt semmi. Egy-két sértődött levél, telefon, azoktól, akik nem tudnak még szembenézni most sem a tényekkel. A közösségi médiában pedig nagyot futott, nagyon sok megosztást élt meg, sok kiállás volt mellettem olyan emberektől, akik meghatározó véleményformálók, aztán civil és szakmai csoportoktól is megerősítő posztolásokat kaptam. Igyekeztem mind elolvasni, a kommenteket is néztem, bár más hírportálok szemlézésénél már nem mindig sikerült mindent. Még ma is több emailt, üzenetet kaptam, még most is pörögnek a megosztások. Nagyon megtisztelő ez nekem, azt érzem, hogy működik a társadalmi igazságérzet, ami egybeesik az enyémmel, és másokéval is. És ez valami egységességet jelent, ami nagyon jó.
Azt gondolom, elenyésző volt a negatív kommentek aránya, az olyanokkal, hogy “Látom szereti a vörösbort a vén szuka…” azt hiszem nem kell foglalkoznom. Csak bízni abban, hogy azok a kommunikációs mélységek, melyre az előző kormány példát és felhatalmazást adott, sőt, ad még ma is, annak egyszer vége lesz. És megtanuljuk tisztelni egymást, emberként újra. Akkor is, ha nem vagyunk egy véleményen.
Szeretném megköszönni még egyszer mindenkinek a megerősítést. Valaki írta, hogy “a rendszerváltás szele magasba emelt”… Nos, nem ezt szeretném, nem is ez volt a cél, és tudom (remélem is), hogy ebben a nagy zajban gyorsan el is csendesül minden. Jön a következő hír, lelepleződés, sajnos van belőle bőven.
Az enyém is csak egy epizód volt a rendszerváltás történetében. Amit átéltem, remélem, nem fordul elő még egyszer, sem velem, sem más civil szereplővel. A tényekkel történő szembenézés pedig a feltétele egy tisztességes, élhető társadalom újraépítésének.
Dolgozzunk hát ezen tovább, mindannyian.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.