2018. február 6., kedd

NYÁRI KÉPEK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KERÉK-BÁRCZY SZABOLCS
2018.02.02.




Polgárok

Kis csapatba botlok a bolt előtt. Megszólítanak, látom, beszélgetni akarnak. Könnyű a terhem, nem is sietek annyira, itt általában is lassabb az idő, úgy, mint mediterrán vidéken: a nyolc óra eleve negyed vagy fél kilenc, de azért el lehet mindent intézni, csak le kell vetkőzzem a városi görcsöket.

– Azt beszéljük, hogy maga szerint polgárok vagyunk-e. Mert azt mondta a tévében valaki tegnap, hogy nem mindenki polgár, bár így szólítanak bennünket a politikusok.

Reggel nyolc óra van, s bár túlvagyok már egy kis edzésen és paradicsomkötözésen, meg kutyafuttában átnéztem az internet híreit, mégis meglehetős gyengének érzem magam az ilyen szellemi próbatételre. De nem sérthetem meg a jóembereket, vagyis felelnem kell, de félvállról sem vehetem a dolgot, mert az már eleve sértő lenne. Ám a gyávábbik utat választom: visszakérdezek:

– Annak érzik magukat?

– Hát mi is pont ezt akarjuk megtudni – mondja a hangadó, egy kortalan nő, karján kisgyerekkel. Nem sértődik meg, hogy visszadobom a labdát, inkább elgondolkodik, szinte látom, ahogy kattog az agya. – Azt mondta a tévé, hogy az a polgár, akinek van valamije. Nekem van egy ilyen okostelefonom, a Ferinek meg kocsija. A Ferivel élek, szóval az enyém is a kocsi.

– Nekem meg van egy fűkaszám – kontráz rá egy zömök barna legény.

– Én a papóméktól örökölt házban lakom, az már az enyém – így egy harmadik.

– Jó neked, mi a CSOK-ot nyögjük, de legalább van hol laknunk. A Lóriéknak viszont földjük is van, igaz-e? – mondja kissé kesergős-irigyen egy másik.

– Igen, de ne beszélj, azért megdolgoztak az apámék – feleseli Lóri, pontosabban ordítja, mert itt az alaphang a mezzoforte, ami könnyen csap át fortéba, és az ember egy pillanat alatt úgy érzi, mint az idegen Japánban: itt mindjárt kést rántanak, pedig dehogy! Csak udvariasan beszélgetnek a maguk nyelvén és módján. Mit mondjak, ezt a stílust kissé nehéz volt megszoknom, néha még mindig küzdök vele.

– Nekem Bianka van, meg a három másik. Most jön az ötödik. Másom nincs. – Ezt egy mezítlábas fiatalasszony mondja, aki még szinte maga is gyereklány. Egyszerű békésen fogalmaz, de azért látok rajta némi büszkeséget is. Erre aztán nem felel se a csokos, se a fűkaszás, se a mobilos, meg még a földbirtokos is elhallgat, mert a gyerek mégiscsak kincs. Senki nem tagadja, hogy kell az utánuk járó segély, de a leghervadtabban öltöző szülők is úgy dédelgetik csemetéiket faluszerte, hogy látszik: a szeretet nem pénzfüggő valami. Ha más nincs, szeretet akkor is van, ez visz előre mégiscsak.

– No, maguk mind polgárok így vagy úgy – szólalok meg most először, és nem kezdek egyszerű szavakkal sem tudományos fejtegetésbe, hogy miért nem azok, ha mégis.

Hazafelé azon gondolkodom, hogy talán Márai is büszke lenne ezekre az emberekre. Mert nem elég a vagyon, tudás, ha nincsen méltóság, tartás, becsület, szeretet és bölcsesség valakiben. És a függetlenség lehet anyagi meg lelki is, de legjobb mindkettő, viszont az nagyon ritka dolog. De szabaddá nem csak az válik, aki végleg megszabadul a kötöttségektől, sőt kényszerektől, hisz’ Frici bátyám is azt mondta, amikor Kaliforniában, a Nagy Medve-tavi házuk teraszán kvaterkáztunk, hogy képes volt az Andrássy út borzalmai között is egy-egy percre szabaddá válni a kötelékektől, pedig már az első kihallgatásán kiverték tizenöt fogát. Bonyolult dolog ez, magam is csak kapiskálom, nem osztok észt én senkinek. Na, azért ha legközelebb felrándulok Budára, elhozom az Egy polgár vallomásait, hogy újra elolvassam, és jobban megértsem azt, amit mostanra már érezni vélek: nincstelen falun is élnek polgárok...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.