2019. június 26., szerda

PEER KRISZTIÁN: LEHET, HOGY ELVISELHETETLENEBB ALAK VAGYOK, MINT A LEGNAGYOBB SZÉTCSÚSZÁS KÖZEPÉN

24.HU
Szerző: LÁSZLÓ PÁL
2019.06.26.


...Akkor mi dühít?

Alapvetően dühít az a mentalitás, ami egy árnyalatnyival még a Pásztorokénál is rosszabb. Mert addig oké, hogy lehetőleg einstandoljunk minden golyót, de a maradékot azért, amit nem sikerült elsőre elvenni, talán mégse rugdossuk be bosszúból a csatornába, hátha lesz holnap. De ő szerintük nem lesz holnap, No Future – ezt a NER-garnitúra komolyabban gondolja, mint maga Johnny Rotten.

Hát a Soros-kampány sem egyszerűen a zsidózásról meg a migránsozásról szól. A baj már ott kezdődik, hogy Sorosnak terve van. Tervez, tehát gyanús, érted. Előre lát. Átbasz, mint a piacon. (Ebben az országban elképzelhetetlen a kölcsönös megelégedéssel zárult üzlet.) Dörzsölgeti a tenyerét. Ez idegen a mi tarvágásalapú kultúránktól. Pedig ennek a mai értelmiségellenes hergelésnek borzalmas ára lesz. Illetve van. CEU, MTA, 56-os intézet, egyetemek, Lukács-archivum, független színházak, vidéki színházak, PIM, Széchényi Könyvtár, Természettudományi Múzeum, tovább is van, mondjam még? Az összevissza kapkodás mögött is felsejlik a rendszer, aminek a lényege az azonnal lenyúlható zseton, és a kritika kussoltatása. Lopás és néphülyítés.

A vidéki színházak elfoglalásának sem az az elsődleges célja, hogy nyomathassák a birodalmi giccset, és ki tudják fizetni a tribünre felkéredzkedett ripőköt, hanem hogy megfelelő cégeknél landoljanak az épület-felújítások milliárdjai. Eddig látnak. Az egyik legdühítőbb elem ebben a világképben, hogy szerintük csak érdek létezik, mindenki érdekvezérelt, te is, én is, legfeljebb nem látod, kis buta. Nincsenek elvek, csak fizetési listák.

Figyelmeztetlek, hogy nem akarsz politizálni.

Orbán János Dénes mondta egy interjúban, hogy a vers helye a mellkasban van, a szívben, nem a meddő okoskodás a költészet terepe, és a mai túlintellektualizált líra elidegenítette az olvasókat. Túl az olvasó mélységes lenézésén, ugyanebben a mondatban azt is mondja, hogy Borges a kedvenc szerzője. Azért Borgest antiintellektuális szerzőnek elgondolni fura. Viszont az is látszik belőle, hogy a NER-realizmus kimunkálása még várat magára, a zsetonon, a hatalom akarásán, „a pillanat uralásán”, a pozícióvadászaton, a most mi jövünk logikáján túl nem nagyon van semmi. OJD, a költő esztétikája Szőcs Géza mellett KAF-ból (Kovács András Ferenc) és Parti Nagyból merít a legtöbbet, vicces elképzelni, mi foroghatott a fejében, amikor L. Simon – aki nagyjából akkor lett neoavantgárd, mikor megneszelte, hogy a Párizsi Magyar Műhelynél üresedés van – odanyilatkozott Tusványoson, hogy szerinte Parti Nagy nem tud magyarul. Amire a történelemhamisításra szakosodott, züllött üzletasszony, ez most idézet volt, buzgón bólogatni kezdett.

Egyfelől jogos, hogy mindez butaság, másfelől ezek az emberek az erőforrásaikkal meg tudják határozni a következő évtizedek irodalomtörténetét.

Ezek? Egy fekete rigót nem tudnának meghatározni.

Igény volna rá. Van pénz, van szándék.

És? A Révainak sikerült? Nem a lexikonra gondolok. Sajnos, tudom, hogy ez szomorú, de van egy olyan szempont is a művészetben, hogy minőség. Nem elég a hype. Bár tudom, hogy sokan vannak olyanok, akik szerint az én esetemben például elég volt. A remény színháza, vagy mi a fasz, azért nem létezik, mert akkor már nem színház, az a művészet, ami visszaigazol, hátradőlésre késztet, ahelyett, hogy megingatna és kibillentene, az nem művészet, kedves Ernő.

Tudtam, hogy dühös leszel a beszélgetésben, mindig az vagy. Hasznos ez, tehát visszafordítható az írásba, vagy felzabál?

Düh nélkül nem tudnék írni, amikor nem írtam, éppen azért nem írtam, mert már nem voltam dühös, feladtam. Nyilván nemcsak a közállapotok, hanem az ember léthelyzete felett érzett düh is motiváló, nem beszélve a saját fogyatékosságaink iránt érzett dühről.

Figyelj, én a Bokros-csomag idején, menő fiatal íróként azért mentem ki tüntetni, hogy nehogy már a honorokból is vonjanak Tb-t. Amikor a kertben vagyok, vagy az erdő csokipapírmentes mélyén, akkor nyilván szarok a Mészáros-birodalomra, hogy aztán éppen ez idegesítsen fel, mit örülök itt a rigófüttynek, amikor nem hogy a nemzeti parkot nyeli el az agrárbiznisz, de klímakatasztrófa, szétnyíló jövedelmi olló, satöbbi. Nézem az eget, és felidegesít a saját rövidlátásom. De szűkítsünk. A politikai közérzet kurvára rátelepszik a mindennapjainkra, a privát hangulatunkra, egyre több az önkéntes rendőr, minden CBA-s vásárlás egy önfeladás. Hogy érezd magad abban a kórházban, ahol a takarítás egyetlen suhintás a kórterem közepén a hypós ronggyal, és nem szólsz, mert ha egy takarítónőé az egész emelet, akkor ennyire van idő, halálosan kimerült, empátiahiányos nővérek, cigányozó betegtársak.

Látsz fényt az alagutad végén?

Nem igazán. Ha valami csoda folytán, vagy nevezzük nagyhatalmi intervenciónak, felállna, mondjuk egy korrupcióellenes ügyészség, és börtönbe vonulna a komplett NER-elit, akkor majd mi lesz? Felszárnyal a magyar nép eredendő, mély demokráciaigénye? Ahogy a jó király – rossz tanácsadók modell is hamis, úgy azt gondolni sem több önnyugtatásnál, hogy a nép van megtévesztve, és valójában ebben az országban nincs is Fidesz-szavazó.

Sokan mondják, hogy szokjál hozzá, ereszd el.

Igen, sokan, legmesszehangzóbban talán maga Kádár János.

Most már tényleg beszéljünk inkább a kötetedről. Mi ez? Önéletrajz?

Lírai önéletrajz, betétdalokkal. Versekké tördelt fejlődési regényszerűség, ami persze kiröhögi a fejlődés fogalmát. Szóval van egy epikus íve, még ha töredékes is, de ez szinte evidensen következik az én költői alkatomból, meg abból, hogy a versek túlnyomó többsége egy viszonylag szűk időintervallumban, az elmúlt két évben keletkezett. Nem is olyan régen a (Térey) János finom gúnnyal megjegyezte, hogy: „Ha jól érzékelem, te az élménylíra elkötelezettje vagy.”

Aki olvas, lát...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.