2019. szeptember 15., vasárnap

ZÁVADA PÁL: BÁRMIT MEG LEHET SZÜNTETNI EGY TOLLVONÁSSAL, HISZEN ÖNKÉNYURALOMBAN ÁLLUNK

24.HU
Szerző: LÁSZLÓ PÁL
2019.09.14.


Meddig lehet kompromisszumot kötni egy elnyomás, totális diktatúra felé menetelő állammal? Vajon kifizetődnek az egyéni kompromisszumok? 1944 márciusa: a németek megszállják Magyarországot. Még az egyik legnagyobb beszállítójuk, a Weiss Manfréd Művek konszern tulajdonosai sincsenek biztonságban. Hiszen zsidók. Bár nagyon gazdagok. Ha életben akarnak maradni, kompromisszumokat kell kötni. Erről szól Závada Pál új regénye, a Hajó a ködben. Mi tagadás, felfedezhetőek párhuzamok, de Závada azt mondja, esze ágában sem volt történelmi parabolát írni. Interjú.

Új regénye, a Hajó a ködben az elnyomás felé menetelő állammal kötött kompromisszumokról szól. Nyilván sok esetben táplálkoznak a szereplők olyan tapasztalatokból, amelyeket ön él át most, a 21. században. Milyen kompromisszumokat köt vagy nem köt meg a mai Magyarországon?

Hú, most kapásból… Jól át lehetett suhanni bringával a Kossuth-téren, amelyet új kurzusfényében persze utálok. Kicsit szégyenletesen jóérzés volt, de az is gyorsan véget ért a trianoni-ároképítkezéssel… Szóval hirtelen nem jut eszembe ilyen kompromisszum, és erre lehet azt mondani: „Kohn, te hencegsz”. Esetleg utalhatnék személyes kapcsolatokra, de persze nem részletezném, amikor a kelleténél őszintétlenebbül, gyávábban fogalmaztam, hogy kerüljem a konfrontációt. Nyilván sokszor fölvehettem volna a vitát, de visszariadtam, mert nem vagyok jó debattőr, félek, hogy alulmaradok. És akkor marad a szégyen, hogy minek is kellett egyáltalán belekezdeni, ha még a szemét se tudtam kinyitni a másiknak, mondanám magamnak.

Ezek politikai kérdések?

Persze, vagy olyan szakmai kérdések, amelyek mögött politikai, hatalmi dimenziók húzódnak.

Ha az ember nem konfrontálódik már a szűk közegével sem, akkor nem visel álarcot? Tulajdonképpen nem hazudik egy kicsit magáról?

Vagy csak takarja magát, hogy ne kelljen nap mint nap… Pont ezért kell viszont beszélni ilyen esetben, amikor mikrofont tolnak az orrunk alá. Ezzel a kérdések közvetlen megvitatását helyettesítjük. Vannak ezek az üzengető nyilvános megszólalások. Nem feltétlenül egészségesek, de a média is tehet róla. Például miért nincsenek vitaműsorok.

Szerintem annak más oka is van, mondjuk, hogy a politikusok egyáltalán nem, de a közéleti emberek sem ülnek le egymással vitatkozni. Ha már itt tartunk, ön leülne, mondjuk Orbán János Dénessel, a Kárpát–medencei Tehetségkutató Alapítvány létrehozójával egy vitára az állami pénzekről, a kánonképzésről, és így tovább?

Nem, mert nem képviselhetnék konkurens koncepciót egy különmilliárdokkal kitömött kormányzati kegyenccel szemben. Nem is képviselek senkit, legföljebb a lesújtó magánvéleményemet, amely szószaporítás nélkül, eleve is sejthető – például hogyan képzelik, hogy az ilyen pénzekkel megszédíthető klienseik majd hűségalapon újraírhatják az irodalmi kánont. De nem vitatkoznék azért sem, mert nem vagyok jó vitatkozó. Abban persze igaza van, hogy hiányoznak azok a viták, amelyek például a rendszerváltás környékén egymást érték mindenfelé.

Az volt a rendszerhiba. De a regényében is nagyon intenzíven megjelenik egy hasonló dilemma, hogy az értelmiségnek mikor kell megszólalnia. Az ön szereplői félnek attól, hogy magatartásukkal pánikot keltenek, pedig arra nincsen ok, aztán hibáztatják magukat, hogy nem szóltak időben. És ez egy nagyon is mai dilemma. Tóth Krisztina azt nyilatkozta, hogy veszélyesnek tartja az állandó kiabálást, mert idővel alapzajjá válik. Ez a stratégia nyilván kevesebb, de erős megszólalást feltételez. Más szerint meg állódóan beszélni kell. Létezik helyes és helytelen stratégia?

Szerintem legyenek egyéni stratégiák, és baromira kellenek a közösségiek is. És legyenek új politikai aktorok is. Iszonyú gyenge a szolidaritás is. Én például izgalmas problémának tartom, hogy milyen kérdésekben hiányoljuk joggal a szolidaritást, az egységes fellépést, és mik azok a kérdések, amelyekben hagynunk kellene egymást békén, ki-ki döntsön a saját ízlése szerint. Abból ugyanis nem sül ki semmi jó, ha egymásra akarjuk oktrojálni a mindennapi viselkedéseinket és a miheztartási elveinket, mert persze minden helyzet más és más. A rendszer pont arra játszik, hogy ne legyenek komoly szövetségkötéseink...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.