Szerző: Határátkelő
2019.11.03.
Zsófi több mint egy éve él már Budapesten, ahová Franciaországból költöztek férjével, túl van hazaköltözésen, az adminisztráció útvesztőin, szülésen. De hova lett a kezdeti, hazahozott lendület? Az országok közti ugrabugra hátránya…
„Iszom a kávémat, hallgatom Korina reggeli csicsergését iskola előtt és arra gondolok, hogy ezek a napok tökéletesen egyformák. Semmivel nem tudom megkülönböztetni a hétfőt a keddtől.
Csak amiatt tudom, hogy hétköznap van vagy hétvége, hogy Korina elkezdte az iskolát és ott már észnél kell lenni. Ez a feladatom, egy elsős nyomon követése és a pelenkatartalom-éhség-alvás triumvirátusának figyelése. Mit kellene ma csinálni, hogy jobb kedvem legyen? (...)
Kedden nincs semmilyen baba-mama program, na nem mintha beváltották volna a hozzá fűzött reményeimet, de azért ott mégis lehet emberekkel találkozni. Ha szerencsém van nem csak az éjszakai alvásról és a bölcsődei helyzetről beszélgetünk. Általában nincs szerencsém. (...)
Nehéz vidékiként beintegrálódni itt, ha már az ember nem az egyetemista éveit tölti. Nulla kapcsolati háló a gyerekezéshez, de a munkához is csak minimálisan van több négy budapesti munkás évvel mögöttem.
Ez a sok jövés-menés és oszágok közti ugrabugra hátránya. A nemzetközi mamis csoportokban legalább gyakorlom az angolt és érdekes, hogy ki miért és hogy került Budapestre és milyennek látják Magyarországot a saját hazájukhoz képest.
Ott még egy-két tanácsot is tudok néha adni és akkor legalább úgy érzem, hogy valakinek segíteni tudtam egy kicsit és nem uralkodik el rajtam a hasznavehetetlenség érzése.
A szervezéssel viszont felhagytam, van elég csoport, legalábbis számomra elég. Keresem a helyemet. Budapesten nem vagyok igazi, hiteles tagja a külföldi csoportoknak, mert én nem úgy szenvedek, mint ők, hiszen én otthon vagyok, ők pedig idegenben.
Nantes-ban én is egy külföldi voltam a sok közül, ugyanazokkal a kínokkal megáldva, mint a többiek. Ott ez volt a közösség, ahova tartozhattam a nyelviskolán kívül. Persze ez így normális.
Több mint három éve, hogy otthon dolgozom, tanulok, gyereket nevelek. Sosem lógatom a lábam, de úgy érzem, hogy mégsem jutok egyről a kettőre. Mintha az élet mindig csak azt mondaná: Zsófia, próbálkozz csak tovább, ez még egy picit kevés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.