2020. április 12., vasárnap

„EGYÜTT MÉG SOSEM VOLTUNK ENNYIRE MAGÁNYOSAK”

444.HU
Szerző: RÉNYI PÁL DÁNIEL
2020.04.12.


- Dr. Máté Gábor magyar származású kanadai orvos, addiktológus, író és pszichoterapeuta, a függőségek és stresszbetegségek ismert kutatója. 

- Szerinte igazából nem csupán a vírustól félünk: saját traumáinkat is éljük újra a karanténban, mert most nem tudunk hova menekülni előlük.
- A társas kapcsolatok leépülésével ráadásul az énképünk is sérül, ami további bizonytalansághoz vezet.
- A szülők azzal teszik a legjobbat, ha nem próbálják meg elfojtani szorongásaikat, hanem elfogadják azokat.

Több mint 1 milliárd ember él jelenleg karanténban, vagy van korlátozva valamilyen módon a mozgásában szerte a világon. Előfordult már olyan a történelem során, hogy egyszerre ennyire ember biztonságérzete rendült meg?

Az, hogy a világ hirtelen megváltozik, veszélyérzet és bizalmatlanság keletkezik, egyáltalán nem új, és Közép-Európában ehhez különösen hozzá voltunk szokva. 1956-ban kiskamaszként ültünk a a Hungária körúti pincelakásban és hallgattuk a bombákat és a tankokat. Mikor volt odahaza biztonságérzet? A nagy különbség az, hogy akkor mégis együtt voltunk másokkal. Szomszédokkal, családtagokkal. Most mindenki egyedül van a félelmeivel. Mindenkinek magának kell kibírnia. Elvágva a kapcsolatoktól. Ez a legnehezebb része.

Az internet sok tekintetben szétszórttá tett bennünket, és összezavarta az elménket. Ez a válság most mégis megmutatja forradalmi jelentőségét; általa ugyanis osztozunk ezekben az érzésekben. De az embereknek fontos a fizikai közelség. Hogy megöleljék, megérintsék egymást. Ez most hiányzik. Ez roppant természetellenes és szorongást, feszültséget szül.

Mintha a globalizáció elhitette volna az emberekkel, hogy a nemzetközi intézmények és a modern jóléti államok képesek lesznek megvédeni őket az efféle tömegkatasztrófáktól. Most kiderült, hogy ez illúzió volt, és mindenkit sokkhatásként ért.

Ez a globalizált biztonságérzet mindig is hamis volt, és eddig is csak a tömegkultúra tartotta életben. Mi fenyegeti igazán a jövőt? A vírus vagy a klímaváltozás? Nem is lehet a kettőt összehasonlítani. Európában 800 ezer ember hal meg egy évben légszennyezettség miatt. Általában eszünkbe se jut. Az érzés, ami fojtogat bennünket, egyfajta gyerekes szűklátókörűség eredménye. Mert ami nem érint, vagy nem korlátoz minket a jelenben, itt és most, arról könnyebben megfeledkezünk.

Ez a tagadás természetes működésünk része. Olyan, mintha közösségként is gyerekek módjára viselkednénk. A gyerekeket a jelentéktelen, önfeledt dolgok kötik le: játszanak; a fontos döntéseket pedig ráhagyják a szülőkre. Sokan ezt az állapotot megőrzik felnőtt korukra is. Majd a többiek megoldják. Majd a politikusok megoldják. Ez a típusú tagadás olyan, mint egy gyerekkori traumára adott reakció; ösztönből, eltagadva, megfeledkezve a korlátokról. Bizonyos tekintetben ez társadalmilag is igaz. A nagy problémákról kollektívan sem vagyunk hajlandók tudomást venni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.