NEM ISMEREK SENKIT, AKI ANNYI SZÖRNYŰSÉGEN MENT VOLNA KERESZTÜL

INDEX
Szerző: LIBOR ANITA - BARAKONYI SZABOLCS
2017.07.03.

Csütörtökön nyílik Hermann Ildi kiállítása a 2B galériában Hiányzó történetek címmel, amelyben New Yorkban élő magyar zsidók otthonukban mesélik el sorsukat. "A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt-túlélő nagymamájának a meg-nem-kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. A jól szituált, látványosan jóllévő, néhol egészen hasonló enteriőrt kedvelő portréalanyok talán így még nem mesélték el senkinek az életüket. A közössé tehető tudásanyagból, a hazai holokauszt-történetek közül pedig az övék még biztosan hiányzott." - írja a kiállítás kurátora, Somogyi Zsófia. Mi Romay András, Bandi bácsi történetét közöljük teljes hosszában.

Hol is kezdjem? 1922-ben születtem Miskolcon, ahol két hitközség létezett: az ortodox és a neológ. Apám mélyen vallásos volt, úgyhogy mi az ortodoxhoz tartoztunk. Később aztán neológ lettem, de az erős zsidó identitásom megmaradt. Miskolcra jártam zsidó elemibe, aztán, mivel jól tanultam, felvettek a minorita gimnáziumba, majd érettségi után, 1940-ben, a közgazdasági egyetemre kerültem. Ez volt a szerencsénk, mert így az egész család felköltözött Pestre. Ha Miskolcon maradunk, mindannyiunkat deportálnak.

Az egyetem alatt a kortársaimat Ukrajnába vitték munkaszolgálatra, zömük sose tért haza, de én egyetemi hallgatóként évről évre halasztást kaptam. Egészen '44 márciusáig nem esett bántódásom, de amikor bejöttek a németek, minden összeomlott. Kidobtak az egyetemről és behívtak munkaszolgálatra. Egy darabig a Tóth Kálmán utcai hűtőházban dolgoztunk, fagyott félmalacokat pakoltunk ide-oda. Normális kosztot kaptunk, a Páva utcai zsinagógában szállásoltak el. Aztán október 15-én jött a Horthy-proklamáció, Szálasiék átvették a hatalmat, a körletünket csendőrök vették körül, kihajtottak minket a Józsefvárosi pályaudvarra, és vagonokba zsúfoltak. Annyit tudtam csinálni, hogy egy előre nyomtatott postcardot megcímeztem a szüleimnek, megírtam, visznek minket, de nem tudom, hová, és ledobtam a földre, mielőtt beléptem volna a vagonba. Mire megkapták a lapot, már a gettóban nyomorogtak.

Két hónappal korábban, még a munkaszolgálatban történt egy humoros eset. A magyar főhadnagyunk összehívta a századot, és azt mondta, emberek, jó hírem van, az egész század egy óra múlva elmegy a Rókus-kápolnába kitérni, és mindenki megkapja a pápai menlevelet. Ez a dokumentum misztikus jelentőséggel bírt, a németek és nyilasok is elfogadták, ugyanis féltek a nyugatiaktól. Természetesen üdvrivalgás tört ki, amihez csupán néhány ortodox zsidó meg én nem csatlakoztunk. Azt mondtam magamban, ilyen áron nem kell a menlevél. Az én szememben elfogadhatatlan egy olyan vallás, amelyik azt hirdeti, segít az elesetteknek, de ellenszolgáltatásul azt követeli, hogy térjünk át. Ez zsarolás, és én ebbe nem megyek bele...

ITT OLVASHATÓ