KAMPEC DOLORES LXXXV. - MARY IS ELMENT

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2019.02.23.

Ott fütyörészett, dudorászott Béla a kocsma udvarán együtt a rigóval, így ünnepelték ketten együtt teljes alélással, hogy a falu kiszabadult az idő fogságából, visszazökkent a köznapokba mintegy, amit az is mutatott, hogy párologtak el a színek, fényes pászmák indultak imbolyogva a levegőég felé, mert úgy volt megírva, lefestve, elmesélve, de mindenképp sorsszerűen, hogy végül a szürke iszap, a feledés legyen a végzete a valóság ez illékony szegletének. Párolgott el az ég kékje, fakult a cserepek pirossa, és a lakosok szemei mind opálosodtak, csillogásuk megkopott, hályogok úsztak reájuk, és nem szürke leplek anyagokból, hanem a lélek visszavonulója nyomán, ahogy csöpögött le a szívük felé a bozontos lelkük nekik, és ott tornyosult már alaktalan masszaként, ahogy lüktetett együtt a pumpával, a tekintetek pedig kiüresedtek.

Így és ezért fütyölt Béla és a rigó a kocsma udvarán, mint egy különös kórus, mikor is egyszer csak elhallgatott a madár, kukkot nem szólt már, és, amikor Béla kérdőn és rovón nézett rá, mi a rosseb van komám kiegészítendő tekintettel, a pimasz szárnyas csőrével a Napra bökött, ami magasan reszketett az ég tetején, és pöckösen kijelentette, kinyilvánította, hogy a pitymallat már oda, amikor neki előírt kötelessége, feladata dalolni. Igen sajnálja, de a megfontolás azt követeli, hogy most hallgasson, és csöndben dicsérje az urat, mintegy belülről, meditálva kifelé. Föl is vett valami lótuszülést, a vézna lábai, akárha drótok, úgy tekeredtek össze, csavarodtak, ficamodtak, és Béla nevetett is volna nagyon ennek a kivagyinak a pufók arcán. De akkor jött a szél, lesuhogott pörögve, és fölkapta a rőt avart mind, és Bélát, őt a fenekénél emelte el, így indult meg vele a csillagok felé.

Felkavart a rossz szél, gondolta Béla, fölkapott engem, mint másokat áprilisi estén. Így emelkedett tárt karokkal, így aprult el minden ott lent, lett térkép, és nem erdő meg füttyös gyümölcsös, hanem vasút és gyárüzem. Forgott Béla tárt karokkal, lobogott a gatyája, szállongott a rőzse haja, még csak kalimpálnia sem kellett, úgy lebegett, s ekkor balról, erre jól emlékezett aztán, egy nő ereszkedett mellé még magasabbról, kalapkában, csámpás cipőben, esernyővel igazgatva a repülését, és Béla megismerte, köszöntötte illőn, ahogy tőle telt, hogy csókolom a kezét Mary naccsád, jöjjön, táncoljunk együtt a fúvásban, nyújtotta felé a lobogó karját. És Mary elfogadta azt, kettőt flikkantott az ernyőjével, és Béla mellett volt máris, és csimpaszkodott karolt belé, mintha sétálgattak volna az aranyló alkonyatban, viszont most dél volt, hogy ne legyen annyira giccses azért...

ITT OLVASHATÓ