2019. november 3., vasárnap

LÉTÜNK LÁNCSZEMEI

PUPU BLOGJA
Szerző: PuPu
2019.11.02.


Akiket nem is ismertünk, jobb esetben csak hallottunk róluk.
Az apai nagymama nagypapája, aki afféle rendes dzsentri módjára elkártyázta az elődei által összeragasztott birtokot, aztán - mintha csak egy Szabó Magda regényből lépett volna ki - nem bírván megbirkózni a szégyennel, hogy fizetéssel járó állást kell vállalnia - illemtudó módon fel is akasztotta magát.
Lánya - amikor saját kislányát kézenfogva kiment a határba kapálni mindig mutogatta a nagymamámnak: ez a föld is a mienk volt, az a föld is a mienk volt - a fél falu az övék volt, merthogy az elődök, akik nem kártyáztak, azok felettébb dolgos népek voltak.
Aztán apai nagyapám apja, akiben költői véna munkálkodott - verseket írt egy füzetbe Fényes István néven jegyezve azokat.
A versek az évek során eltűntek, csak a kétely maradt - lehet, hogy nagyanyám a világirodalom legszebb verseiből csinált fidibuszt az ostrom alatt a sparhelt begyújtásához?
Ki tudja?
Nagyapámra rendszeresen ráhozta a frászt, ugyanis náluk élt élete utolsó éveiben, és hiába invitálták ebédlőasztalhoz, mindig megvárta ameddig a többiek befejezik az ebédet, majd megkérdezte, hogy jut-e számára is kis maradék, ennek utána nagyapámék önfegyelmi gyakorlatokat tartottak, vagy éppen veszekedtek vele, de a költőóriást nem lehetett kibillenteni önmaga által kreált pozíciójából, maradt továbbra is szegény eltartott rokon...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése