HOGYAN RONTJA EL A KAPITALIZMUS AZ EMBERI ÉLETEKET?

1000 LEÜTÉS BLOG
Szerző: HaFr
2020.08.29.

Az egyszerűség kedvéért kezdjük a kérdés megválaszolását a munkával. Minden ember, aki nem a tehetségének megfelelő munkát végzi a saját gyönyörűségére (=alkotás), az különböző mértékben szenved a munkavégzés során, ezért a munkavégzését (az eredeti, nem megvalósult kompetenciái felől) idegenként szemléli, kényszernek fogja fel. Ez még nem a kapitalizmus sajátja, de a kapitalizmus a munkavégzés belső kényszerré emelésével (azzal, hogy tipikusan nem béklyóval és husánggal kényszerít munkára) nem teszi lehetővé a munka akarásának elhárítását az embertől, aki a rabságát emiatt (többnyire oldhatatlan) erkölcsi és pszichés felelősségként -- ezért folyamatos önemésztésként -- éli meg.

Sokkal komplikáltabb az embernek a kapitalizmusban betöltött másik szerepe: a fogyasztói. A kapitalizmus úgy tesz, mintha (tudatosan vállalt) adásvételi viszonnyá tudná lefordítani azt, ami a piacon csere formájában megjelenik, de téved, és ez a tévedés áll annak a rombolásnak a hátterében, ami a kapitalizmust megkülönbözteti a megelőző (részben szintén piaci) társadalmak működésétől. Röviden: a kapitalizmusban az ember azzá válik, amit elad (a munkája) és megvesz (mások munkája és ennek eredménye: a pénz, a termékek és a szolgáltatások). A piaci tranzakciónak mindkét oldala rombolja az ember autonómiáját, méghozzá a szabadság aktusain (döntően a szabad választáson) keresztül. Fent már láttuk, hogy az embernek szabadságában áll eladni a munkáját (és azt valahol általában meg is veszik), de a kompetenciáitól eltérő munkavégzés rombolja az autonómiáját (önrendelkezését), ráadásul ezt belső kényszer útján (tehát a saját autonómiája ellen forduló ember döntésével) teszi, súlyos erkölcsi és pszichés torzulások árán. Fogyasztóként a szabadságunk -- elvileg -- még nagyobb, mint a munkánk piacra vitelekor, hiszen bármit megvehetünk, amire sikerül elég pénz összegyűjtenünk és az ilyen választás látszólag autonóm is, hiszen -- tételezzük fel -- valamilyen objektív szükségletünket elégíti ki; azaz nemcsak a döntésünk szabad, de a szabadságunk az autonómiánkat is erősíti (szemben a tipikus munkavégzéssel). Csakhogy ez nem így van...

ITT OLVASHATÓ