KISS PAPP CSILLA: EZ NEM GYEREKJÁTÉK

IGAZGYÖNGY ALAPÍTVÁNY

BERETTYÓÚJFALU
Szerző: KISS PAPP CSILLA
2026.04.20.

Attól még, hogy az elmúlt hétvége eseményei csendesednek és persze ettől függetlenül sok gyerekekben hátramarad a bizonytalanság és ezzel is kezdenünk kell valamit.

Pedagógusként az elmúlt időszakban olyan jelenségek tanúja voltam, amelyek mélyebb reflexiót igényelnek. A környezetemben élő 11 évesek nem csupán szemlélői voltak az eseményeknek, hanem aktívan politizáltak, elemeztek és kutattak. Ismerték a pártok arcait, elől álló képviselőit, híresebb szimpatizánsait és persze a helyi jelölteket is. Mint a híres embereket úgy kezelték őket. Ugyanakkor megdöbbentő és elgondolkodtató, hogy látták a viselkedésmintákat is, különbséget tettek az egyik és a másik között az „üzenetek alapján” és morálisan a jó és az agresszió között is világosan tudtak differenciálni.

Amit láttunk, az a generációs feszültség és a politikai marketing kereszttüzébe került gyermeki lélek lenyomata. A kontraszt a plakátokkal alvó, rajongó gyerek és a háborútól rettegő kisdiák között tűpontosan mutatja meg, mennyire nem „gyerekjáték” az, amit a felnőttek világa rázúdított a gyerekekre idejekorán.

Két végletét láttam ennek a folyamatnak:

- A rajongást és a részvételt. A zajos hétvége után a gyerekek plakátokat gyűjtöttek, és aláírásokért álltak sorba, sőt, hallottam olyanról is, aki a plakáttal aludt.

- Ez a lelkesedés azonban éles kontrasztban áll egy másik attitűddel, az agresszív üzenetek hatására a naiv, de mégis valósan megélt félelem beköltözött az otthonokba és a gyerekek fejébe.

Egy hónapja, egy vidám „gyermeknapi” rendezvényre készülődéskor a sorakozónál, amikor szálltunk fel a buszra az egyik kisfiú sandán és talán viccből, megkérdezte tőlem „Most akkor megyünk a háborúba?”

Az elfojtott dühömmel küszködve kellett erre mosolyogva megnyugtató választ adnom.

A héten pedig egy negyedikes fiú kérdezte a kollégámtól:
- Hallotta, hogy mi lett az eredmény vasárnap? Most akkor tényleg megyünk a háborúba?
- Te tudsz arról, akit hívtak? – kérdezett vissza a kolléga.
- Nem, de azt mondták – felelte a gyerek.
- Engem sem hívtak. –válaszolt a kolléga
- Akkor lehet, ez nem is igaz, akkor minket bacsaptak?- kérdezett vissza elgondolkodva a gyerek.

Értitek, hogy mi ezzel a baj, hogy milyen káros ez?

Ha a gyerekek jövőjéért dolgozunk, gondolunk mi felnőttek arra, hogy ők is részesülnek minden kommunikációs élményből? Az elmúlt hétvége után meg is kérdezte az egyik gyerek egy városi rendezvény kapcsán „Most miért nincs itt X? A múlt héten még többször láttam, és eljött.”

Számomra ezek megdöbbentő élmények, mert lélektani szempontból a gyermek biztonságérzetének alapja a stabil felnőtt világ. Amikor a politikai kommunikáció egzisztenciális fenyegetettséget (háborús félelmet) és felfokozott, de rövid ideig tartó jelenlétet (kampány-érdeklődés) közvetít, az a gyermekben a bizalom eróziójához vezet. A pszichológia ezt a jelenséget a szekunder traumatizáció körébe sorolja: a gyerek nem közvetlen átélője, de a folyamatos vizuális és verbális agresszió hatására mégis elszenvedője a traumának. Ha a fejlődő idegrendszer ebben az inger környezetben szocializálódik, a világot nem biztonságos helyként, hanem fenyegető és manipulatív közegként rögzíti és kódolja el.

Én tényleg csak azon gondolkodtam el, hogy bár ezeket a károkat az idő talán oldani fogja, legközelebb erre nagyon és átfogóbban kell figyelni. A gyermeki lélek nem kísérleti terep.
Vigyáznunk kell erre, mert ez nem gyerekjáték, értelmezésem szerint, lehet én tágabb határokat húzok, de ez is gyermekvédelem lenne nem?

ITT OLVASHATÓ