LELKES VIKTÓRIA: MIT VÁROK EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓKÉNT A TISZA-KORMÁNYTÓL?

WMN
Szerző: LELKES VIKTÓRIA
2026.04.16.

Mit vár egy egészségügyi dolgozó a rendszerváltástól? Nem csodát, nem tűzoltást, nem szólamokat, hanem őszinteséget, valódi irányítást, tervezést, kiszámítható működést és végre olyan egészségügyet, amely nem kizárólag a benne dolgozók túlélőképességére épül.

Lelkes Viktória aneszteziológus szakasszisztens írása.

Idén márciusban útlevelet csináltattunk a családnak. Arra az esetre, ha a választás nem úgy alakul, ahogy reméljük. Ha tizenhat év után újra kétharmados Fidesz-győzelem lesz.

Mert azt éreztem, nem kapok levegőt

Hogy innen ki kell törni. Mert nem lehet őszintén beszélni, következmények nélkül. A félelem formálta a mondatainkat, a döntéseinket, az életünket. Nem akartam ebben tovább élni.

Nem lett volna könnyű elmenni. Van egy hivatásom, amit szeretek. Írhatok magyarul. Zenélhetek együtt csodálatos emberekkel. Járhatok magyar színházba. De nem lehet, hogy már csak ezek a dolgok legyenek valódiak körülöttem.

És most?

Felszabadultságot érzek. Amikor ezt a cikket írom, vasárnap este van és már épp nem remegek a láztól. Csak arra tudok gondolni, hogy hétfőn mennyivel szebb lesz a napfelkelte.

Milyen változásokat várok a választások után egészségügyi dolgozóként a rendszertől?

Egészségügyi dolgozóként sok mindent megtanul az ember. A türelmet. Az alkalmazkodást. Azt is, hogyan lehet rendszerszintű hiányosságok között életeket menteni.

És megtanulja azt is, hogy mit nem érdemes várni.

Nem várok többé olyan államtitkárt, aki a közösségi médiában vitatkozik, sokszor épp azokkal, akik nap mint nap viszik a hátukon a rendszert. Tegye le inkább azt a szakvizsgát, államtitkár úr, és álljon be közénk politizálás és szakmai vezetés helyett. Láthattuk, hogy utóbbival meggyűlt a baja, talán a gyógyítás jobban fog menni!

Nem várok kommunikációs kampányokat sem szakmai válaszok helyett. Nem várok plakátokat arról, hogy minden rendben van, miközben az osztályokon nincs elég ember egy műszakra.

És nem várok csodát sem. De változást igenis várok. Nem azért, mert naiv vagyok, hanem mert pontosan tudom, hol és mi nem működik.

És hogy mit várok még?

1. Olyan egészségügyi irányítást, amely tervez. Ahol nem az a kérdés, hogyan magyarázzuk meg a hiányt, hanem az, hogyan szüntessük meg. Ahol az adatok nem kozmetikázásra valók, hanem döntések alapjai. És ahol egy szakmai vita nem támadás, hanem lehetőség. Mindezt a megfelelő helyen, az önálló minisztériumban várom. Ez talán a legfontosabb.

2. Valódi irányítást, nem tűzoltást. Az elmúlt másfél évtizedben az egészségügy irányítása gyakran inkább reakció volt, mint stratégia. Egy problémára egy gyors válasz, egy krízisre egy ideiglenes megoldás. Amit várok, az ennek az ellenkezője.

3. Valódi párbeszédet az egészségügyi dolgozókkal. Az egészségügy nem működhet azok nélkül, akik benne dolgoznak, mégis ritkán vonják be őket valódi döntésekbe. Nem online kérdőíveket várok véleményfelmérésre a szakdolgozói kamarától, és nem évente egyszer összehívott „egyeztetéseket”. Hanem folyamatos, kétirányú párbeszédet. Ahol a szakdolgozók, orvosok, ápolók, szociális dolgozók nem díszletei a döntéshozatalnak, hanem résztvevői.

Ha egy rendszer igazán javulni akar, először hallgatni tanul meg.

4. Kiszámíthatóságot. Az egészségügyben ma sokszor nem karrierutak vannak, hanem menekülési útvonalak. Többször beszéltem már ennek fontosságáról. A stratégián változtatni kell. A bérek fontosak, de önmagában az emelés nem elegendő. Kiszámítható munkakörülmények, vállalható terhelés, átlátható előrelépési lehetőségek nélkül nincs utánpótlás. És utánpótlás nélkül nincs rendszer. A fiataloknak motiváció kell, nem lehetőség a kiégésre 30 éves koruk előtt. Egy fiatal szakdolgozó ne azon gondolkodjon az első egészségügyben töltött évében, hogyan hagyja el a pályát vagy az országot. Ne csak egy könnyebb választási opció legyen a hivatásunk, hanem döntés és elköteleződés.

5. A rendszer tehermentesítését. Az egészségügy nem zárt rendszer. Amíg a szociális ellátás alulfinanszírozott, amíg az alapellátás túlterhelt, amíg a prevenció marginális szerepet kap, addig minden a kórházakban csapódik le. És ezt nem lehet végtelenségig bírni. Ha az újonnan megválasztott kormány valóban rendszerszintű változást kíván végrehajtani, akkor annak nem a kórházak falain belül kell kezdődnie.

6. Tiszteletet – nem csak szavakban. A tisztelet az egészségügyben nem szimbolikus gesztus. Nem taps. Nem kampány. Nem egy kijelölt nap az évben. A tisztelet az, amikor van elég ember egy műszakban. Amikor nem kell választani beteg és beteg között. Amikor a túlóra nem norma, hanem kivétel. És amikor ki lehet mondani: elfáradtam. Következmények nélkül.

7. Őszinteséget, mindenekelőtt. Azt várom, hogy végre kimondjuk, mekkora baj van. Mert amíg ezt nem tesszük, addig minden megoldás csak látszat. Az egészségügy nem attól omlik össze, ha beszélünk a problémáiról. Hanem attól, ha nem. Nem megijeszteni kell a társadalmat és a magánegészségügy felé terelni. Hanem őszintén beszélni a problémákról és azok megoldásáról. Az őszinteség hiányzott a legjobban a rendszerből az elmúlt 16 évben, nem a kézfertőtlenítők a mosdókból.

És végül

Nem várok tökéletes rendszert. Azt várom, hogy legyen egy irány. Hogy legyen szándék rendbe hozni 16 év hibáit. És hogy legyen következménye annak, ha valami nem működik. Legyen elszámoltatás a be nem tartott ígéretekért. Mert mi itt vagyunk. Dolgozunk. Kitartunk. De egy rendszer nem épülhet kizárólag a benne dolgozók túlélőképességére.

Ha 2026-ban valóban változás jön, akkor azt nem a kommunikációban fogjuk először látni.

Hanem abban a pillanatban, amikor egy beteg nem azt kérdezi: „Mikor kerülök sorra?” hanem azt: „Ki fog meggyógyítani?” és van rá érdemi válasz vállrándítás helyett.

ITT OLVASHATÓ