Szerző: BRUCK GÁBOR
2026.03.03.
Olyan vitát hallgatunk, amelynek a dramaturgiája előre sejthető. Ki milyen érvet hoz, milyen morális keretbe helyezi. A mondatok alig változtak, a szereposztás szinte semmit. Minden ismerős, csak épp a világ változott meg.
Ilyen a befagyott tudat
Harmincéves korunkig keresünk, vitatkozunk, lázadunk. Aztán egyszer csak kialakul bennünk egy belső térkép arról, milyen a jó élet, milyen a jó világ, a jó ország és kik a jó emberek.
Harmincéves korunkra berendeződik a tudatunk. Létrejön egy belső térkép, és ez stabilitást ad.
Innentől a következő évtizedekben már nem keresünk, hanem igazolni próbáljuk, hogy a térképünk jó. Negyvenévesen még harcolunk érte. Ötvenévesen védjük. Hatvanévesen sértődötten magyarázzuk. Hetvenévesen pedig gyakran ugyanazt mondjuk, mint harmincévesen.
Ez a tudat befagyása.
Nem azért történik, mert buták vagyunk. Hanem mert az emberi agy így működik, ha tudatosan nem állunk ellen. Az ember egyszerűen védi a saját világképét, mert a bizonytalanság nagyon energiaigényes és szorongató. A politikában különösen gyakran találkozunk a befagyott, fáradt tudatállapottal.
A fáradt tudat nem szereti a kritikát. Nem szereti az autonóm embereket. Nem szereti a belső vitát. Mert a kritika repedést üt a belső térképen. És amikor a térkép reped, az identitás meginog.
Nézem a régi ellenzék és a Tisza küzdelmét. Szerintem majdnem biztos, hogy köztük nem a bal–jobb tengely a valódi törésvonal. A különbség nem ideológiai, hanem tudati. A kérdésünk az lehet: ki ragaszkodik a harmincéves térképéhez, és ki meri időről időre újrarajzolni azt?
A régi értelmiség, amikor kialakította a belső térképét harminc-negyven évvel ezelőtt, friss volt, véleményformáló és rendszerváltó. Akkor ez progresszív volt. A fő kérdései a múltról szóltak: ki a rendszerváltó, ki az antifasiszta, ki az igazi demokrata, mi a nemzeti oldal.
A viták jó része ma sem a jövőről szól, hanem a múltról. A régi értelmiség még ma is ezt a darabot játssza. A díszletek a rendszerváltásból maradtak. A szerepek kiosztva. A színészek hisznek benne. Érthető, aki egyszer a főszerepet játszotta, nehezen fogadja el, hogy már csak statiszta.
Tudom, milyen érzés. Az, hogy még mindig beszélünk, de már nem mi mozgatjuk a teret.
Persze sokan el tudták engedni a nagy szerepet. Sokan felismerték, hogy a korszakváltás nem személyes vereség, hanem a politika mozgása. Elfogadták, hogy a közönség lassan hazament, vagy egyszerűen más színpad felé fordult.
A politikában az új nézők nem a múlt hőseit keresik, hanem működő Magyarországot akarnak látni. A fiatalabb generáció nem a múlt csatáiban akar élni. Új kérdéseket tesz fel, és más nyelvet használ.
Ez a közeg ma leginkább a Tisza körül látható. Döntően vidéki szakértelmiség: vállalkozók, orvosok, mérnökök, agrárszakemberek. Körülöttük valami csendben megváltozott. Nem a programok. Nem a szlogenek. Hanem a hangulat.
Ez a társaság nem a harmincéves vitákat akarja újrajátszani, nem morális fölényt akar kiharcolni, Inkább működő országot akar.
Más a habitusuk: kevesebb ideológiai póz, kevesebb identitásharc, több gyakorlati gondolkodás, több működési tapasztalat. És úgy érzem, hogy van bennük valami, ami közelebb áll az érettséghez: nem a saját igazukat védik, hanem közösséget akarnak építeni.
A régi és az új értelmiség közti verseny nem arról szól, ki hangosabb. Hanem arról, ki képes kilépni a fáradt tudatállapotból. Melyikük tud érett, működő rendszert építeni. És nem pusztán harci közösséget.
A politikai érettség nem látványos. Nem plakát-kompatibilis. Nem szlogenszerű. De hosszú távon ez dönti el, hogy egy ország stagnál vagy emelkedik.
A Tisza sikeresnek tűnik. De nem csak egy pártot látok. Hanem egy alulról jövő tudati átrendeződést. Rendszerszintű változást. Ez nem programcsere. Hanem mintázatváltás. Talán korszakváltás. Mert a politika végső soron kollektív tudatállapot.
És a tudatállapot most változik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.