KRASZNAHORKAI ESETE DZSUNGÁRIÁVAL

ÖRÜLÜNK, VINCENT? BLOG
Szerző: jotunder
2026.03.10.

Ez már régen nem Hunnia és Pannónia. Rezsimfölde az Dzsungária. Ahol nincsenek szabályok. Olyan ez az ország, mint egy késpárbaj, csak a késpárbajban mégis van valami, bátorság, hit, nem tudom, kétségbeesett törekvés az igazságra, Dzsungáriában meg nincs semmi. Krasznahorkai nem akar dzsungár lenni, ő világpolgár akar lenni és ezt nem tolerálják. Bayer már tiltaná is ki az országból, akárcsak nyilaskeresztes felmenői Szilárd Leót és Wigner Jenőt. Dzsungária beleszeretett a zsidózongorák eltulajdonításába, pedig nem is tud zongorázni. Krasznahorkai a Repubblica-nak beszélt magáról, viszonyairól a világhoz, irodalomhoz, Magyarországhoz, és nem azt mondta, amit a dzsungár közvélemény szeret. A dzsungár közvélemény azt szereti énekelni, hogy „mi egy vérből valók vagyunk”, kivéve persze azt az esetet, amikor nem lépünk egyszerre a Nemzetvezetővel, mert akkor a rétesvacsora elmaradása lesz a legkisebb bajunk. Krasznahorkait mintha nem érdekelné a rétes.

Tizenhat éve egy genfi kávézóban döntöttük el, hogy lemerülünk és valahogy megpróbáljuk kibekkelni. Vannak, akiknek ez a kibekkelés egy hamburgi vattabálázót jelentett, ahová vezető értelmiségiként kellett menekülnie, mert feketelistás lett, akárcsak M. aki csodálatos dokumentumfilmeket rendezett, úgy, hogy a legjobbaktól tanulta meg a szakmát, hosszú éveken keresztül másodasszisztenstől felfelé. A rezsimbarát Skrabski Fruzsina, aki egy kamerát nem tud megkülönböztetni egy lámpától, lett helyette vezető orbánista dokumentumfilm-rendező , pedig ő hatéves kora óta nem tudott megtanulni semmit. Nincs ezzel persze egyedül. Ez egy nemtudás-alapú társadalom és mennyire büszke rá, uramisten.

Krasznahorkait megdöbbenti a nacionalista populizmus, a maga intenzitásával és brutalitásával, és nem akar nélküledmagyar lenni, bogármagyar, megadjamagyar, dzsungármagyar, csak írni akar, azt az egy jó mondatot, amit évtizedekkel ezelőtt kezdett el leírni. Ma ahhoz, hogy az ember „magyar” legyen dzsungárnak kell lennie, lefelé taposó, felfelé nyaló dzsungárnak, aki ütemesen tapsol, és egyszerre lép, és utál mindenkit, aki nem „magyar”.

Persze van az idézőjel nélküli magyar opció is. Csak nincs.

Van egy Magyarország, ami a Katonában, a Jurányiban, a Stúdió K.-ban van, ami véges hipergráfok limesze, egy süllyedő korallsziget, és ilyen szigeteken még lehetsz nemdzsungár, vagy marad Berlin, Amszterdam, Toszkána.

Ilyenkor szoktam azt írni, hogy talán van remény. Talán van. Azt nem hiszem, hogy ez a remény megnyugtatná Krasznahorkait, hogy a végtelenül gonosz és primitív dzsungárpopulizmus helyett lehet nekünk egy leben und leben lassen-ebb populizmusunk, ahol nem kell féltenünk ennyire azokat a kis szigeteket...

ITT OLVASHATÓ