2026. június 16., kedd

AKI TIZENHAT ÉV UTÁN SEM KÉPES KIMONDANI EGYETLEN FELELŐS MONDATOT, AZ A HATALMAT SEM GYAKOROLTA, CSAK HASZNÁLTA AZ ORSZÁGOT, AMÍG LEHETETT

FACEBOOK
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.06.15.



Ma a Klubrádióban, Bolgár Györgynek arra a kérdésére válaszolva, amely a Fidesz minapi kongresszusára, annak diadalmas önsiratására, sértett önfelmentésére és teljes számvetéshiányára vonatkozott, nagyjából arról beszéltem, hogy az ember – ezt már a görög bölcsek is tudták, Platón, Arisztotelész, a sztoikusok, tudták a középkori zsidó és keresztény filozófusok, tudták a humanisták, Descartes-ot követően a racionalizmus képviselői, a felvilágosodás gondolkodói, s azóta a pszichológia, a szociálpszichológia és a társadalomtudományok egész sora csak megerősítette –, hogy az ember reflektáló lény.

Ez persze elég ünnepélyesen hangzik, pedig egészen egyszerű dologról van szó. Az ember képes arra, hogy önmagára visszanézzen. Képes számot vetni azzal, amit tett. Képes megkérdezni: miért cselekedtem így, milyen következménye lett, mit kellett volna másként tennem, hol tévedtem, kinek okoztam kárt, kinek tartozom bocsánatkéréssel, jóvátétellel, magyarázattal. Ez az emberi lét egyik alapmozdulata: az ember kilép saját pillanatnyi ösztönéből, és önmagát is vizsgálat tárgyává teszi. Vagy legalábbis ezt reméljük róla. Azért az emberiség története időnként óvatosságra int bennünket.

A legkedvesebb, családtagként szeretett háziállat, mondjuk a kutya, az ösztöneire és tanult reflexeire hallgat. Ha meghallja a póráz csörrenését, tudja, hogy séta következik. Ha meghallja a tálka hangját, azonnal világossá válik számára, hogy a világegyetem erkölcsi rendje helyreállt: hamarosan étel kerül elé. A kutya csodálatos lény, sokszor jobb társaság, mint számos közéleti szereplő, de erkölcsi önvizsgálatot ritkán tart. Ha felborítja a vizes tálat, aligha fogja este, a kosarában fekve végiggondolni, hogy milyen strukturális következményei vannak a felelőtlen folyadékgazdálkodásnak.

Az ember éppen attól ember, hogy képes tanulságokat megfogalmazni. Létezik benne valami, ami túlmutat a puszta inger-válasz kapcsolaton. Meg tudja kérdezni önmagától: mit tettem jól és miért, mit rontottam el és miért, mit kell kijavítanom, min kell változtatnom, mit kell többé elkerülnöm. Sőt még az úgynevezett lépcsőházi gondolatok is ezt bizonyítják. A válasz, amely későn jut eszünkbe; a mondat, amelyet már a kapualjban fogalmazunk meg; a felismerés, amely csak a beszélgetés után érkezik meg – mindez annak jele, hogy az emberi gondolkodás utólag is dolgozik. Késve ugyan, de dolgozik. A lépcsőházban már megszületik az a mondat, amely a szobában még hiányzott. Ez is valami. Egyes politikai közösségekhez képest már-már kognitív forradalom.

Egy normálisan működő országnak ugyanezt kellene tennie saját múltjával. Egy közösségnek is vannak lépcsőházi gondolatai. Vannak történelmi pillanatok, amikor egy ország utólag érti meg, mit tett, mit engedett meg, mit tűrt el, miben vett részt, mi fölött hunyt szemet, mit nevezett rendnek, miközben már régen romlás volt, mit nevezett stabilitásnak, miközben csak bénultság volt, mit nevezett kormányzásnak, miközben csupán hatalomgyakorlás történt. Egy felnőtt politikai közösség rögzíti a dicső és nagyszerű tetteket, de ugyanazzal a komolysággal számot vet a hibákkal, tévedésekkel, mulasztásokkal, bűnökkel is. A múlt ugyanis feldolgozás nélkül tovább kormányoz. Csak ekkor már alvilági módon: a reflexekben, a félelmekben, a hazugságokban, a nyelv romlásában, a felelősség elől menekülő gesztusokban.

A gyerek ezzel szemben hárít. Ő kezdte. Ő vette el a labdát. Ő lökött meg. Én csak visszaadtam. Én csak ott voltam. Én csak néztem. Én tulajdonképpen semmit sem csináltam, az egész valahogy magától történt. A gyereknek persze van mentsége. Benne még alakulóban van az a belső szerkezet, amelyet erkölcsi felelősségnek nevezünk. A szégyen, a félelem, az önvédelem gyakran előbb jelenik meg benne, mint az erkölcsi belátás. Ha elcsen egy sportszeletet a közért pultjáról, nem démoni gonoszság vezeti. Egyszerűen megkívánta. A vágy már kész volt, a jogrend még fejlesztés alatt állt. A bűn fogalma, amely mögött társadalmi, jogi, erkölcsi és vallási rendek hosszú története áll, egy kisgyerekben még csak lassan épül ki. Ezért kell nevelni. Ezért kell tanítani. Ezért kell segíteni abban, hogy egyszer majd megértse: a csokoládé és az eltulajdonítás között van némi különbség, amelyet a büntetőjog és az édességipar eltérően ítél meg.

A felnőtt embernél azonban már más a helyzet. A felnőttől elvárjuk, hogy képes legyen reflektálni önmagára. Egy munkahelyi közösségtől is ezt várjuk el. Egy színházi társulattól is. Egy egyetemi közösségtől is. Egy családtól is. Egy párttól pedig különösen, hiszen a párt saját meghatározása szerint egy ország jelenének és jövőjének alakítására szerveződik. A párt tehát hatalmat kér, felhatalmazást kér, bizalmat kér, adót költ, intézményeket irányít, törvényeket hoz, emberek sorsába avatkozik bele. Egy ilyen szervezet részéről az önvizsgálat hiánya súlyos erkölcsi és politikai diagnózis. Aki ennyi hatalom után képtelen számot vetni saját tetteivel, az saját magáról állít ki bizonyítványt: felelőtlenségről, érdektelenségről, brutális önzésről, elvadult cinizmusról és arról, hogy a közösség számukra csak nyersanyag volt a saját uralmi önépítésükhöz.

Bennem, és azt hiszem sokakban, most szekunder szégyenérzet dolgozik. Ezt a pszichológia jól ismeri: az ember más viselkedése miatt érez szégyent, mert az a másik valamiképpen mégis ahhoz a közösséghez tartozik, amelyben ő maga is él. Engem Orbán Viktor vagy Kövér László személye önmagában hidegen hagy. Családtagjuk nem vagyok, barátjuk nem vagyok, pszichiáterük sem vagyok, és bevallom, e harmadik szerepkörre különösebb hivatástudatot sem érzek. Az viszont már nagyon is érdekel, hogy abban az országban élek, dolgozom, nevelem a gyerekeimet, tanítok, kutatok, amely tizenhat éven át eltűrt egy olyan hatalmat, amely uralkodása alatt is reflektálatlan maradt, bukása után pedig még látványosabban bizonyítja, hogy az önvizsgálat képessége helyén náluk a mutatóujj dolgozik: ahol mások lelkiismeretet tartanak, ott ők már a következő bűnbakot keresik.

Mert a bukás pillanata különösen fontos. A vereség ugyanis próbára teszi az embert. A hatalom birtokában sokan tudnak méltóságteljesnek látszani: díszlet, pulpitus, testőrség, mikrofonállvány, zászló, ünnepi háttér, lassan adagolt pátosz – ilyenkor még a középszer is államférfinak maszkírozható. A vereség azonban leoldja a kosztümöt. Kiderül, mi marad a hatalmi koreográfia után. Marad-e belátás, marad-e méltóság, marad-e egyetlen tisztességes mondat, vagy előtör a sértettség, a vádaskodás, az agresszió, a kloáka-nyelv, a mindenki más okolása, a nagycsoportos óvodai hárítás államférfiúi változata.

Ha a 6-os villamoson rálépek valakinek a lábára, elnézést kérek. Akkor is, ha véletlenül történt. Akkor is, ha közben nem loptam ki a tárcáját, nem írtam át a villamos teljes alkotmányos rendjét, nem neveztem ki az unokatestvéremet főellenőrnek, és nem közöltem a sértettel, hogy a lába Brüsszel megbízásából került a cipőm alá. Egy elemi civilizációs gesztusról van szó. Kárt okoztam, észrevettem, jelzem, hogy sajnálom. Ennyi. A 6-os villamoson ez valahogy még működik. A magyar politikai életben már túlságosan kifinomult erkölcsi követelménynek számít.

A Fidesz–KDNP nevű politikai szörnyszülemény a tizenhat évével is rettenetes örökséget hagyott maga után, de a bukás utáni viselkedése talán még pontosabban mutatja meg valódi természetét. Mert amíg hatalmon volt, mindent lehetett magyarázni erővel, intézményekkel, pénzzel, propagandával, félelemmel, lojalitással, klientúrával, érdekekkel. A bukás után azonban már marad a csupasz lélek. És amit látunk, az lehangolóbb, mint egy minisztériumi hittanóra, ahol a lelkiismereti kérdéseket előbb egyeztetik Rogán Antal kabinetjével.

A bukás utáni agresszivitásnak jól leírható pszichológiai mechanizmusa van. A frusztráció-agresszió összefüggését régóta ismeri a pszichológia: amikor egy ember vagy csoport vágyott célja akadályba ütközik, amikor önképe összeomlik, amikor a külvilág visszajelzése fájdalmasan eltér attól a képtől, amelyet önmagáról dédelgetett, a belső feszültség gyakran agresszióban tör utat magának. Különösen akkor, ha az illető sem egyéni, sem közösségi szinten nem tanulta meg a belátás, a bűntudat, a jóvátétel és a felelősség nyelvét.

A lelkiismeret „tisztátalansága” szakszerűbben úgy írható le, mint fel nem dolgozott bűntudat, kognitív disszonancia, morális sérülés és énvédő hárítás sajátos elegye. Az ember vagy közösség valahol érzi, hogy valami nincs rendben, ám képtelen ezt kimondani, mert a kimondás az önkép összeomlásával fenyeget. Ilyenkor az énvédelem különféle mechanizmusai lépnek működésbe: racionalizálás, projekció, bűnbakképzés, bagatellizálás, támadó önfelmentés. A felelősség áthelyeződik másokra. A vereségből árulás lesz. A társadalmi ítéletből összeesküvés. A kritikából nemzetellenes támadás. A számonkérésből vérig sértett ártatlanság. A hatalom elvesztéséből apokalipszis. És természetesen mindig más kezdte. Mindig más vette el a labdát.

Ez a lelki mechanika politikai méretben különösen veszélyes. A reflektálatlan hatalom ugyanis nem tanul, csak ismétel. Nem gondolkodik, csak visszavág. Nem emlékezik, csak újramondja saját mítoszát. Nem szégyenkezik, csak ordít. Nem kérdez, csak vádol. És minél nagyobb a belső zavar, annál hangosabb a külső agresszió. A kloáka-nyelvezet ezért nem puszta stiláris kérdés. Nem egyszerűen ízlésprobléma, bár annak is eléggé förtelmes. Ez diagnosztikai jel. A politikai nyelv ilyenkor a lélek röntgenfelvétele. Ahol nincs önvizsgálat, ott előbb-utóbb megjelenik a trágárság, a gúnyos lealacsonyítás, az ellenség démonizálása, a primitív indulati kisülés. A szókincs elárulja azt, amit a szónok el akar takarni.

A hatalom emberei ilyenkor többnyire azt hiszik, erőt mutatnak. Valójában sebzettséget mutatnak. Agresszív szóhasználatuk a sérült önkép fedőkötése, csak éppen átázott, büdös, és mindenki látja. Aki biztos a maga igazában, annak ritkán van szüksége arra, hogy a közbeszédet csatornabűzzé alakítsa. Aki tiszta lelkiismerettel távozik, annak akad egy mondata a hibáiról is. Aki belátásra képes, az tudja: tizenhat évnyi vezetése után nem lehet úgy távozni, mintha az ember legfeljebb egy kávéscsészét hagyott volna mosatlanul maga után.

A legriasztóbb tehát az, hogy semmiféle számvetési kényszer nem látszik rajtuk. Sem az ország lepusztított intézményei, sem a közoktatás állapota, sem az egészségügy, sem a szétvert nyilvánosság, sem a szétzilált jogállami szerkezet, sem a mérgezett politikai nyelv, sem a társadalom kettéhasítása, sem a mérhetetlen gazdasági és erkölcsi klientúra nem vált ki belőlük egyetlen felnőtt mondatot. Csak a sértettség marad. A megsértett hatalom nyafogása. A bukott uralom önsajnálata. A politikai óvoda délutáni foglalkozása, ahol mindenki más hibás, csak a homokozót tizenhat évig birtokló gyerek nem.

Ezért vált nyilvánvalóvá, hogy a Fidesz–KDNP alkalmatlan egy ország, egy közösség, egy nemzet vezetésére. Önmaga boldogítására, saját klientúrája etetésére, sérelmei fűtésére, mítoszai ismételgetésére, ellenségei gyártására talán még rendelkezik valamiféle belső jogosítvánnyal. Egy ország vezetéséhez azonban más kell. Önismeret. Felelősség. Belátás. Arányérzék. Szégyenképesség. És az a civilizációs minimum, amely a 6-os villamoson még a legfáradtabb utasból is előhozza azt az egyszerű mondatot: elnézést kérek.

Eddig ez a mondat tőlük nem hangzott el. Helyette jött minden más: sértődés, fenyegetés, kárhoztatás, vádaskodás, szellemi csatornázás, politikai önsajnálat, a bukott hatalom teljes kórusa. Mintha egy ország tizenhat éve után még mindig ott tartanának, hogy ő kezdte, ő vette el, ő lökött meg, én csak visszaütöttem.

Egy országot óvodai hárításokkal nem lehet vezetni. És aki tizenhat év után sem képes kimondani egyetlen felelős mondatot, az a hatalmat sem gyakorolta, csak használta az országot, amíg lehetett.

MAGYAR SZERINT A FIDESZESEK ÚJRA ELÁRULTÁK A HAZÁJUKAT AZZAL, HOGY LESZAVAZTÁK AZ UNIÓS PÉNZEKRŐL SZÓLÓ JAVASLAT GYORS TÁRGYALÁSÁT

TELEX
Szerzők: CSEKE BALÁZS, PRESINSZKY JUDIT
2026.06.16.


A tavaszi ülésszak vége után sem maradunk parlament nélkül: a keddi rendkívüli ülésnapon a vagyonnyilatkozati rendszer szigorításáról és a közérdekű vagyonkezelő alapítványok (kekvák) megszüntetéséről szóló uniós törvénycsomagról vitáznak a képviselők. Előtte a napirend előtti felszólalások hangzanak
 el...

2026. JÚNIUS 16. - AZ ORSZÁGGYŰLÉS ÜLÉSÉNEK ÉLŐ KÖZVETÍTÉSE

ORSZÁGGYŰLÉS ÉLŐ
Szerző: ORSZÁGGYŰLÉS
2026.06.16.



Az Országgyűlés ülésének élő közvetítése.

SANYARGATJÁK A GAZDAG RABOKAT, EZÉRT IS KELL A PARKETTÁS BÖRTÖN

VÁLASZ ONLINE / INTERJÚ
Szerző: MAGYARI PÉTER
2026.06.16.


Először beszél nyilvánosan a Pintér Sándor-korszak börtönhelyzetéről olyasvalaki, aki vezetőként látta belülről a rendszert. Huszár Lászlót, a büntetés-végrehajtás egykori országos parancsnokhelyettesét Patyomkin-falvakra emlékezteti a fegyintézeti világ. A perek százait hozó zsúfoltságot vagy a minden fogvatartottnak kötelező munkát csak papíron oldották meg. Az Irakot és Koszovót is megjárt dandártábornok jelenleg egyetemi oktató, de sok kapcsolata maradt a BV-vel. A kormányváltás utáni feladatok mellett azt is elmondta, hogyan lehetséges, hogy Magyarországon ülnek a legtöbben, miközben a bűnözés állítólag csökken; és kitértünk az elitből érkező rabok elhelyezésének problémájára is. Exkluzív interjú...

AZT MÁR LEHET TUDNI, HONNAN JÖTT TIBORCZÉK PÉNZE, DE AZ MÉG KÉRDÉS, HOGY HOVA MENT

G7.HU
Szerző: JANDÓ ZOLTÁN
2026.06.15.


A korábbi évekhez képest
visszafogott nyereséget ért el 2025-ben a leköszönt miniszterelnök veje, Tiborcz István cégcsoportját összefogó BDPST Zrt.

- A megszokottnál alacsonyabb profithoz ugyanakkor nagyban hozzájárult egy egyszeri ügylet: a társaság közel 5 milliárd forint tartozást engedett el valakinek.

Előzmények: korábban többször írtunk róla, hogy az alapvetően vagyonkezelőként működő BDPST Zrt. hosszú éveken keresztül tett szert tízmilliárd forintos nagyságrendben olyan osztalékjövedelemre, amelynek forrását nem lehetett felfejteni.

- Három éve végül cikksorozatban mutattuk be, hogy a pénz forrása az egyik leggazdagabb magyar vállalkozó, Jellinek Dániel volt. Jellinek cégbirodalmából 2019 és 2022 között 27 milliárd forint került át Tiborcz István üzleti köréhez.

- Az ügylethez használt szövevényes cégháló kulcsvállalatát idővel aztán meg is szerezte a BDPST, így tavaly már jól beazonosíthatóan ettől a cégtől kapta közel nyolcmilliárdos osztalékbevételének jelentős részét.

Számokban: hiába kapott az osztalékon felül még további kétmilliárd forint kamatot is a BDPST, a hatalmas pénzügyi nyereségből végül csak 2,4 milliárdos adózott profit maradt.

- Ennek az egyik oka, hogy a vállalat működési költségei alapból is 1,5-2 milliárd forintra rúgnak. Ennél is fontosabb eredménycsökkentő tétel volt azonban a már említett elengedett tartozás...

ITT OLVASHATÓ 

L. RITÓK NÓRA: HOL A MUNKAERŐ?

A NYOMOR SZÉLE (HVG BLOG)
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.06.12.


Lassan 16 éve fogtunk bele a generációs szegénységben élők foglalkoztatásába is, társadalmi vállalkozást nyitottunk, munkahelyet teremtve ott, ahol épeszű ember meg sem próbálkozik effélével.

Mert semmi, de semmi nem volt adott ehhez, amikor elkezdtük. Zsákfalu, szolgáltatáshiány, rossz út, ritka közlekedés, lakhatási szegénység, magas agressziószint, nulla infrastruktúra, szakképzeltenség, alapkészséghiány, néhol analfabetizmus, erős szürke- és feketezóna, kriminalizáció, átörökített, mindent meghatározó szocializációs minták, eladósodás, és nagyon alacsony munkavállalói kompetenciák. Kb. ezek voltak azok a dolgok, amelyekkel szembe kellett néznünk.

Én naivan, akkor még azt gondoltam, megteremtünk lehetőségeket, segítünk az indulásban, majd átadjuk nekik, hogy mint vállalkozók vigyék tovább a kézművesműhelyeket, vagy később az élelmiszerfeldolgozást. Hamar rájöttem, hogy ez nem fog menni. A mostani munkavállalói generációval ezt nem lehet elérni még… Nincs tudás, készség és főleg attitűd, ami ezt támogatná.

Sokan küldenek ötleteket, hogy ezt, vagy azt kellene csinálni. Az internet világában rengeteg remekül működő dolgot lehet találni, és jószándékkal küldik nekünk tovább, mintha ötletek híján lennénk. De nem ez a baj… hanem az, hogy ahol ezek a remekül működő ötletek csodás eredménnyé fejlődnek, ott nem generációs szegénységben élőkkel végzik ezt a munkát. És ez nagy különbség.

Szóval, hibás minden olyan elgondolás, ami a lehetőség nyújtásával megoldottnak tekinti a problémát. Ha ennyi lenne, akkor nem lenne a szociális megélhetés zsákutcájában ennyi ember, és nem lenne szükség külföldi munkaerőre sem.

Sokat tanultunk ez alatt a 16 év alatt a társadalmi leszakadásban élők foglalkoztatásáról. Látjuk, hogyan öröklődik tovább az egész, kezdve az iskola túlélésével, ahonnan alakészséghiányosan kerülnek ki a gyerekek, vagy épp lemorzsolódnak, mielőtt tanulmányaikat befejezték. Látjuk, ahogy a pénz mindent meghatározó szerepe elszakad a legális munkavégzéstől, a munkahelytől, az értékteremtő tevékenységektől, és nyer teret a szürke és feketezóna, a másikon való élősködés, az ügyeskedés, üzletelés. És látjuk azt is, ahogy a nőknél az „otthoni munka” egyedüli szerepe is tovább öröklődik, és fel sem merül bennük, hogy máshogy is lehetne.

Minden felmondásból és visszatéréből, minden konfliktusból, cirkuszból, veszekedésből, lopásból, balesetből, eszközök tönkretételéből, lógásból, táppénzcsaládból, hazugságból tanultunk. Sokan dolgoztak nálunk, soká jutottunk el egy stabil csapatig, akik már évek óta dolgoznak velünk. Akikkel már lehet tervezni. Lehet, végigvinni egy családi csődvédelmi eljárást. Akik képesek állandó felügyelet nélkül is dolgozni, mert felelősségteljesen és feladattudattal dolgoznak.

Szorgalmasan írtuk a tapasztalatokat, elemeztük a helyzeteket, egyre több buktatót tudtunk elkerülni. Megértettük, hogy másféle munkakultúra szükséges az Igazgyöngyben a fejlesztést végzők között, és más a társadalmi vállalkozásban. Míg az előzőnél elvárás az önfejlesztés, innoválás, forrásteremtés, tervezés és eredmény- vagy hatáselemzés, stb., utóbbinál az adott keretek közötti működés fenntartása a fontos, amiben folyamatos egyéni fejlesztés történik, a munkacsoporton belüli közösségi megerősítésekkel.

Lista készült a hiányzó tudásokról, készségekről, világosan kirajzolódott, mit nem kaptak meg az iskolarendszertől, és más intézményektől sem, így maradt az, amit a család átadhatott. Az pedig nem enged nagyot lépni. Az csak a túlélés képességét adja tovább.

Az attitűd alakítása folyamatos munkát igényel, és óriási öröm látni, amikor valakinél felcsillan egy más vonal, és kezd ráébredni a saját értékeire, kezd büszke lenni magára, elhinni, hogy képes valamire, amire eddig nem is gondolt.

A kulcs tehát a folyamatos mentorálás. Sőt, még ennél is több, velük dolgozni, mintát adva, mutatva, úgy tanítva… Ebben a folyamatban adjuk át a tudást, erősítjük a készségeket, és formáljuk az attitűdöt. Velük, egyre erősödő partneri viszonyban. Nem “tesóként”, mert az zsákutca. Több fejlesztő munkatársunk bukott ebbe bele. Muszáj a szerepek tiszta kihangosítása, aminek az alapja a kölcsönös tisztelet… a bizalom, a fejlesztést végző tudásának elismerése.

Sok pedagógiai elem van ebben, de nem úgy, mint a kisgyerekekkel, akiket könnyű elvarázsolni a szeretetünkkel. Itt felnőttekkel dolgozunk, akiknek az attitűdjét formálni sokkal nehezebb. Nagyon fontos, hogy a döntés mindig az övéké. Ők döntenek, hogy velünk tartanak-e vagy sem, de ha szeretnének, akkor egy adott szabályrendszer szerint kell működniük. És ezek a szabályok rugalmasak lesznek, amint képesek arra, hogy felelősségteljes munkát végezzenek. Fokozatosan alakul minden.

A szabályokat következetesen tartani kell, ez nagyon fontos, de az is, hogy újra és újra beszéljük meg, miért van szükség ezekre, és miért ebben a formában. Ha van javaslatuk a szabályok megváltoztatására, azt vitassuk meg, Tárjuk fel a kockázatokat, és ha tudják vállalni, megpróbálhatjuk a változtatást. De a munka eredményétől nem lehet eltekinteni. Annak kimutathatóan meg kell lennie.

Nagy munka ez, főleg, mert a család üzenete másról szól. Gyakori, hogy minden reggel előlről kell kezdeni, de egyszer csak megmozdul valami…és működni kezd.

A baj az, hogy a cégek kész munkavállalókat keresnek és várnak. Betanítják ők, mondják, nem gond. De aztán mégsem működnek. Nagy elhatározással vágnak bele, majd tűnnek is el a munkahelyekről, mert nem elég erősek a szociális készségek, más az attitűd, erősebb lesz más hatás, mint amit a munkahelytől kapnak. És már nincs kedve felkelni, végigdolgozni a napot, tanulni a mozdulatokat, inkább marad a megszokottban, az ügyeskedésben, a “zsebbe kapott” napszám azonnali szükségletkielégítést ad, nem úgy, mint a fizetés kivárása, a szabályok tartása, az alkalmazkodás.

Hogy hol csúszott el? Azt hiszem, generációk óta, a szőnyeg alá söpört problémákkal, az iskolai évfolyamokon továbbgörgetett gyerekekkel, akiktől minél hamarabb meg akart szabadulni az iskola, a sikerek bizonygatásával ott, ahol semmi sem volt,a rossz fókuszú, rövid időtartamú pályázatokkal, melyeknél a hatások beépülésével már senki sem törődött, az indikátorkényszerekkel, az egyre súlyosbodó probléma politikai elhazudásával.

A beavatkozás utolsó utáni pillanatában vagyunk. A cégek nem tudják ezeket a hiányokat bepótolni. Ezért jobb nekik a külföldi munkaerő, ha hozzájutnak. Úgy tűnik, most ez a vonal megáll. De ki fogja munkára alkalmassá tenni azokat, akik generációs szegénységben élve, egyelőre nem képesek tételként megjelenni a munkaerőpiacon? Ki teszi bele azt a szociális munkát, azt a fejlesztést, mentorálást, ami szükséges?

Ha erre a szerepre nem talál a rendszer megvalósítót, azt hiszem, nem tudunk megbirkózni a munkaerőhiány kérdésével.