A két kijelentés együtt valóságos politikai önarckép.
Orbán Viktor ezúttal is bizonyította, hogy a magyar politikai képzeletnek van egy sajátos, páratlanul gazdag múzeuma: benne forró ólom, kitolt szem, száműzetés, alkotmányos tilalom és személyes sértettség szépen egymás mellé rendezve, mintha a Szent Korona-tan, Vazul tragédiája és egy középkori kínzókamra közösen tartana államelméleti szemináriumot.
Milyen kedélyes. A magyar államiság mint történelmi mészárszék. Ezer év alkotmányossága mint praktikus kézikönyv: „Fejedelmek eltávolítása kezdőknek és haladóknak.” A jogállam itt már csak a kínvallatás civilizáltabb utóélete: nincs ólom, nincs szemkiszúrás, van helyette paragrafus, és tessék örülni, milyen humánus korban élünk. Különösen megható, amikor az alkotmányos korlátozás úgy jelenik meg, mint a nyugati civilizáció túlkapása egy emberrel szemben, akinek történelmi léptékben már minimum egy bizánci trónviszály járt volna.
Csakhogy ebben a remek tréfának álcázott mondatban ott van az egész rendszer önleleplezése. Orbán számára az állam története nem intézmények, jogok, alkotmányos korlátok, polgári szabadságok története, hanem uralkodók, trónkövetelők, kizárások, megtorlások, brutális kínzások és hatalmi technikák krónikája. Magyarország 1100 éve nem közösségi teljesítményként jelenik meg, hanem hatalmi túlélőtanfolyamként. Mintha a magyar államiság legfőbb hagyománya az volna, hogy valakit mindig félre kell állítani, meg kell csonkítani, el kell üldözni, vagy legalább jogilag ki kell iktatni. Olyan ennek az országnak az ezeréves története Orbán elbeszélésében, mint a vidámparki szellemvasút: minden kanyarban egy megvakított trónkövetelő, minden alagút végén egy száműzött herceg, a kijáratnál pedig alkotmányjogi értelmező kéziszótár kapható.
Mintha Szent István örökségének legmélyebb értelme abban állna, hogy ki mikor kit vakíttat meg, ki kit száműz, ki kinek önt ólmot a fülébe, és ki találja meg mindehhez a legünnepélyesebb alkotmányjogi lábjegyzetet.
És persze a legszebb az egészben az önsajnálat arisztokratikusnak látszani óhajtó parvenü formája. Mert Orbán ebben a történetben már nem egyszerű politikus, nem pártelnök, nem bukott választási szereplő, hanem majdnem megvakított trónkövetelő, akinek a történelem szerencsére csak finoman rálépett a lábára. Egy alkotmányos korlátozás nála már a középkori csonkítás modern megfelelője. Mindenki értse meg: ő szenved, ám nagyvonalúan viccel vele.
A magyar történelem királyai, hercegei, trónkövetelői, száműzöttjei, kivégzettjei és megvakítottjai hosszú sorban vonulnak fel, mint egy végtelen danse macabre, hogy végül ugyanannak a történetnek a statisztáivá váljanak: Orbán Viktor politikai sérelmének díszletévé. A vérrel, száműzetéssel, dinasztikus bosszúval és államcsínyekkel teli panoptikumból végül sikerült kiemelnie a legfontosabb tanulságot: szegény Viktor.
Aztán ugyanazon a sajtótájékoztatón megszületik a másik mondat is.
A vereséghez hozzájárultak a hibái. Ezt ő maga mondja. Majd hozzáteszi, hogy ezek a hibák túlságosan hozzátartoznak, és már túl öreg ahhoz, hogy ledobja őket.
A politikai önkritikát tehát felváltja a hatalmi önbalzsamozás. A vezér saját hibáit nem kijavítandó tévedéseknek tekinti, hanem személyiségének nemzeti örökségvédelem alá helyezett műemlékének. A vereség oka tehát megvan, a tanulság is megvan, a következtetés pedig: marad minden. A politikai felelősség itt múzeumi tárggyá válik: üveg mögé kerül, kap egy kis réztáblát, némi ünnepélyes megvilágítást, majd mindenki megnyugodhat, hogy hozzáérni többé nem szabad. Más politikusok vereség után elemzést készítenek. Orbán védett műemlékké nyilváníttatja a hibáit.
A mondat mögött valami mélyen tragikomikus önértelmezés húzódik meg. Az ember, aki éppen beismeri, hogy hibázott, ugyanabban a mondatban közli azt is, hogy a hibák maradnak. Mintha egy hajóskapitány bejelentené, hogy a zátonynak ütközés oka a rossz kormányzás volt, majd hozzátenné: legközlebb is ő fog kormányozni, mert a kormánykerékhez érzelmileg ragaszkodik.
Ritkán hallani ennyire őszinte politikai vallomást: A probléma én vagyok. És ragaszkodom hozzá.
A két kijelentés együtt ezért sokkal többet mond minden elemzésnél vagy tisztújító kongresszusnak rokokósított megbonthatatlan önszeretetnél. Ásó-kapa válasszon el engem önmagamtól! Az egyik mondatban Orbán saját magát a magyar történelem üldözött trónkövetelőinek sorába helyezi. A másikban közli, hogy vereségének okait személyisége szerves részének tekinti.
Így áll össze a teljes kép: egy politikus, aki a történelemben elsősorban a hatalom működésének technikáit látja, önmagában pedig a kijavítandó hibák helyett történelmi relikviát. Mintha Machiavellit olvasta volna, csak minden lap szélére odaírta volna: „rólam szól.”
Magyarország valóban 1100 éves állam. Ennyi idő alatt látott már királyt, kiskirályt, kormányzót, pártfőtitkárt, miniszterelnököt, öröknek hitt rendszert és önmagát nélkülözhetetlennek képzelő férfit. Mindegyik azt hitte, ő a szerkezet tartóoszlopa. Aztán kiderült, hogy inkább csak állványzat volt: addig látszott nagynak, amíg köré építették a ponyvát. Orbánnak ebben az egyben igaza van: nagy rutinunk van vezetők eltávolításában. A modern változat különösen kegyetlen: a trón ugyanott marad, csak egyszer kiderül róla, hogy szék volt az a trón. De lehet, hogy csak hokedli.
• Gyorsított eljárás jöhet Orbánék ellen?