Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2024.07.27.
Szeretem az olyan mondatokat, amikor valaki a saját véleményének, tézisének, ízlésének igazát és megfellebbezhetetlenségét azzal próbálja alátámasztani vagy igazolni, hogy egy elképzelt csoportot helyettesít be, mint vele egyetértőt.
Milyen keresztényekkel szemben? Mert ugyebár sokféle akad belőlük. És mindezt vajon honnan és miből gondolja?
Musk manipulatív módon az argumentum ad populum tipikus érvelési hibáját követi el: állításának igazságát a közvélemény vagy egy csoport képzelt egyetértésére hivatkozva érzi bizonyítottnak. A kereszténység emlegetése továbbá az argumentum ad verecundiam érvelési hibát is felidézi, ahol egy személy vagy csoport tekintélyét próbálják érvként felhasználni.
Különös alak ez a Musk. A kereszténységet en bloc megidézve, ellentmondást nem tűrő módon jelenti ki, hogy mi minősült tiszteletlennek a kereszténységgel szemben. Ha már, akkor vajon eszébe jutott-e, hogy akadnának keresztények (és nem-keresztények), akik az ő három feleségétől született tizenkét gyerekét tekintenék a keresztény szellemiséggel szembeni tiszteletlenségnek, avagy azt, hogy Musk – egyfelől – a szabályozó állam szerepét kívánja visszaszorítani, például az egészségügyben vagy az oktatásban, ám eközben dollármilliárdos állami támogatásokat vesz fel autó- és rakétagyártásra, majd a támogatások egy része bitcoinban köt ki. Meglehet, akadna keresztény (és nem-keresztény), aki a közpénzjelleg ilyen elvesztését nevezné tiszteletlenségnek.
Musk a párizsi megnyitó egy élőképét is bírálta, amely Leonardo Utolsó vacsoráját idézte meg, s amelyről a milliárdos szintén elítélően nyilatkozott.
Pedig, ha tudná, hogy Leonardo Utolsó vacsoráját mennyi támadás érte, épp keresztény körökből, mondván, hogy Leonardo nem idealizálja az alakokat, hanem közönséges embereknek láttatja őket, élethű gesztusokkal, indulatokkal bemutatva valamennyiüket. Vagy azért, mert míg az utolsó vacsorát kimondottan puritán körülmények között volt szokás ábrázolni, a kereszténységgel szemben "roppant tiszteletlen" Leonardo képén cipók, evőeszközök, vörösboros poharak láthatók, Jézus előtt egy már üres gyümölcsöstál, s a restaurálás jóvoltából láthatóvá váltak angolnadarabok és narancsszeletek. S ha azt is tudná Musk, hogy egy bizonyos Arkhesztratosz, az első szakácskönyv írója miként írt az angolnáról, akkor tudná, mit keresett az Jézus és tanítványai asztalán. Igaz, ha viszont azt is tudná, hogy a későbbiekben a kereszténység a telhetetlen torkosság jelképének tekintette az angolnát, mi több, IV. Márton pápáról, akiről tudni lehetett, hogy imádta az angolnát, Dante a mohósága miatt a pápát a purgatóriumba helyezte, szóval, ha ezt is tudná, akkor nem mondott volna ilyen ostobaságot. És persze Leonardo legnagyobb tiszteletlenségéről nem is beszélve: ugyanis az utolsó vacsora jelenetét a keresztény hagyományban szinte kivétel nélkül az eucharisztia megalapításának pillanataként volt szokás bemutatni, s nem annak az abszolút emberi szituációnak a visszaadásával, miszerint „egy közületek elárul engem” (Máté 26,20)
És egyáltalán: ha Musk valóban tudna valamit a kereszténységről, s ha valóban legalább minimális információkkal rendelkezne a keresztény művészetről, akkor illendően csendben maradt volna, hiszen abban az esetben tisztában lett volna azzal, hogy a keresztény művészet legkiválóbb alkotói, akik munkásságuk jelentős részében a Héber Biblia és az Újtestamentum történeteit gondolták és értelmezték újra, folyamatosan ki voltak téve hasonlóan érdemtelen, ostoba és elfogult vádaskodásoknak. A legnagyobbakra gondolok, Giottóra, Raffaellóra, Tintorettóra, Caravaggióra és még sorolhatnám vég nélkül, akik a kötelező ikonográfiai elvárásoktól képesek voltak rendre eltérni, s „tiszteletlenül viselkedtek” (mondaná Musk, az autógyáros) koruk kereszténységével.
És egyáltalán: ha Musk valóban tudna valamit a kereszténységről, s ha valóban legalább minimális információkkal rendelkezne a keresztény művészetről, akkor illendően csendben maradt volna, hiszen abban az esetben tisztában lett volna azzal, hogy a keresztény művészet legkiválóbb alkotói, akik munkásságuk jelentős részében a Héber Biblia és az Újtestamentum történeteit gondolták és értelmezték újra, folyamatosan ki voltak téve hasonlóan érdemtelen, ostoba és elfogult vádaskodásoknak. A legnagyobbakra gondolok, Giottóra, Raffaellóra, Tintorettóra, Caravaggióra és még sorolhatnám vég nélkül, akik a kötelező ikonográfiai elvárásoktól képesek voltak rendre eltérni, s „tiszteletlenül viselkedtek” (mondaná Musk, az autógyáros) koruk kereszténységével.
Amúgy a világ műértő és műélvező közönsége teljes joggal tiszteletlennek gondolhatná Musk kéretlen és ostobán kioktató megnyilatkozását.
(2024.07.26.)
...
Tegnap írtam egy posztot, amelyben NEM az olimpiai játékok megnyitójáról szándékoztam szólni, miután ehhez sem kedvem, sem késztetésem, sem indíttatásom nem volt. Ellenben írtam Elon Musk súlyos tévedésen alapuló, nagyszájú megnyilatkozásáról, amely egyfelől alapfogalmakat nem értő tévedés, másfelől korunk jellegzetes celeb-mentalitása, amely azon alapul, hogy miután neki van pénze dögivel, következésképp mindenhez ért, mindenről van adekvát véleménye, s miután a közösségi média minden ostobaságot és hülyeséget felnagyít, a celeb követői ettől kezdve kritikátlanul harsogják vissza a tömény marhaságot. A bejegyzésem önálló életre kelt, s többen valamiért félreolvasva a szöveget, úgy vélték, vagy azt szerették volna hallani, mintha a megnyitóról mondtam volna el a véleményemet, jóllehet egészen másról. S miután épp a tegnapi napon Bálványoson a miniszterelnök is jelezte súlyosan elmarasztaló véleményét a megnyitóról, az ügy újabb fordulatot vett. A jeles fideszes elkötelezettségű újságíró közölte, hogy ő személyében érezte magát sértve a megnyitó miatt. Jó neki, mert olimpiai megnyitó négyévente van, sag schon, ha ilyenkor sértve érzi magát, miközben idehaza soha, semmilyen körülmények között nem érzi magát személyében sértve, holott akadnak, akik nap mint nap, s nem ok nélkül érezhetik megsértve magukat.
Minden alkotás természetesen bírálható, kritizálható, s ezért nem szükséges a kritikusnak sem eltörni, sem kalapáccsal ütlegelni az ujjait, ám egy alkotó – hacsak nem giccsőr – nem foglalkozhat azzal, hogy milyen esetleges érzékenységeket sérthet. Mert ebben az esetben aligha készült volna el például Tiziano Vénusz és az orgonista, Tintoretto Vénusz, Mars és Vulkán, Goya A meztelen Maya, Courbet L’Origine du monde, Manet Olympia c. műve, nem készültek volna el Toulouse-Lautrec prostituáltjai, Schiele munkái, nem is sorolom tovább.
Musk és sokan mások a kereszténységükben érezték magukat sértve, s miután Párizs, a lángoló gótika fővárosa, csak halkan jegyezném meg: nagy az irodalma annak (Panofskytól Le Goffig), hogy a megszülető gótikát és Suger apát munkásságát nem pusztán a saját korában, de még jóval később is mennyien utasították el elborzadva, keresztényellenes, barbár förtelemnek tartva, s még a jóval későbbi reneszánsz által is azonosítva a „sötét középkor”-ral, hogy aztán a barbár gótokra utalva nyerje el végső elnevezését az az építészeti stílus, amely jó ideje a kereszténység alapvető szimbóluma: nem pusztán architektúra, hanem a keresztény teológia érzéki foglalata. Szóval a gótika is valamikor barbár keresztényellenes támadás volt.
De Párizsban vagyunk… Aki ismeri az Eiffel-torony körül kirobbant gigantikus vitát, az tudja, hogy akkor is sokakat sértett az Eiffel-torony ötlete. Neves írók és művészek, köztük Maupassant, Alexandre Dumas, Gounod, Garnier (az Opéra Garnier tervezője), Sardou, Leconte de Lisle etc. tiltakoztak felháborodva eme „haszontalan”, „szörnyeteg” ellen, ami valójában egy „gyárkémény, „tragikus utcai lámpa” (Verlaine), „barbár tömeg”, „Küklopsz-emlékmű” (Maupassant), amely fenyegető, kegyetlen árnyával agyonnyomja a gótika Párizsát, eltünteti a Notre-Dame-ot, a Sainte-Chapelle gyöngyszemét, a Saint-Jacques-tornyot, a Saint-Eustache építményét, továbbá a Louvre épületét, az Invalidusok kupoláját, a Diadalívet, s Maupassant még azt is elmondta, hogy kizárólag az Eiffel-torony tetején szeret vacsorázni, mert onnan legalább nem látja a szörnyűséget. Egyébként pedig Eiffel zsákszámra kapta a fenyegetéseket, s perek sokasága volt beígérve ellene. És elmélet született arról, hogy az Eiffel-torony egy modern Bábel tornya, amely támadás az egyetemes isteni értékrend, a morál és a józan ész ellenében. Vagyis egyesek szemében ez is keresztényellenes támadásnak minősült.
De Párizsban vagyunk… Amikor a Centre Pompidou kulturális központ, fantasztikus kiállítótér, könyvtár etc. készült, hatalmas támadásoknak volt kitéve az épület: „vegyi központ Párizs belvárosában” – írták róla. „Kifordított fehérnemű” – harsogták a kritikusok, mert szemérmetlenül megmutatja a belső szerkezetet. De akadtak, akik számára ez is keresztényellenes támadásnak minősült, hiszen „fityiszt mutat Párizs gótikájának”. Akik nem ismerik az épületet és közvetlen környékét, csak nekik mondom: ma az épület a mellette lévő térrel és szökőkúttal napjaink művészetének és kultúrájának a legjobb értelemben vett populáris színtere.
De Párizsban vagyunk… Amikor elkészült a Défense negyed modern diadalíve, a Grande Arche építménye, talán nem is kell mondanom, szintén elementáris vitákat generált. És bizony-bizony, ez is képessé vált „keresztényellenessé” lenni, amire most csak egy példával szolgálok: egy bizonyos George Weigel, neokonzervatív amerikai politikai elemző és aktivista, II. János Pál életrajzírója 2005-ben megírta nagyhatású munkáját, Kocka és Katedrális (The Cube and the Cathedral: Europe, America, and Politics Without God) címmel, amelyben a Notre-Dame-székesegyház ellenpólusát ismerve fel a száztíz méter magas „szögletes”, „racionális”, „geometrikus kockában”, azt egyenesen a „vallástól elrugaszkodott”, „Istent megtagadó”, „a nyugati kultúrát és civilizációt tönkretevő” világkép legközvetlenebb kifejeződésének láttatja.
Szóval szerintem le kéne nyugodni. És persze lehet és kell kritizálni, bírálni mindent, de érdemes azt helyes érveléssel és nem ideológiai prekoncepciókkal megtenni.
