Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.07.10.
A támogatásnak mindannyian nagyon örülünk, de vannak olyan elemek ebben a problémahalmazban, ami miatt nem lehet azt kijelenteni, hogy most már akkor pipa ez is, nincs vele gond tovább.
Bár több interjút adtam a hír után, itt is próbálom pontosítani a kockázatokat, vázolni a pontosabb helyzetet, a családok szintjéről és élethelyzetei felől nézve. Nyilván ezeken nem fog tudni a mostani beiskolázási támogatás változtatni, de jelezték, hogy finomítani fognak a rendszerén, így van remény, hogy a valós szükségletekre reagáló lesz majd.
Először is talán azt érdemes látni, hogy ez így egy adomány. Ami egységesen jár a tervezetben megjelölteknek. Az ilyen adomány is szükséges a túléléshez, de nem változtat a lényegen: a szegénységben felnövő gyerekeknek mindig szüksége lesz ilyen segítségre, ha nem sikerül változtatni az életükön. Vagyis ez így “ügykezelés”, ha az okok, vagyis a szegénység mértéke nem változik, akkor generációkon át marad a helyzet: oldja meg más, a rendszer, de a családok nem lesznek képesek olyan megélhetési szintre jutni, ahol ők rendezhetik a gyerekeik beiskolázását. A szegénység csökkentésével érhető majd el változás, ami az államra sem ró ekkora terhet. De ez egy hosszú távú munka… Reménykedünk, hogy a társadalmi leszakadás kérdése most politikai támogatással indulhat el a megoldás felé.
A másik, ami nagyon fontos, hogy a szegénységnek több szintje van. Az egységesítés mindig magában hordozza az elégedetlenség, a társadalmi igazságérzet csorbulásának kockázatát. Ezt érzem most leginkább, és ezért próbálom megértetni, hogy a kérdés megoldásában is differenciálni kellene.
A generációs szegénységben a túlélési stratégia szervezi az életet: az egyik napról a másikra élés, az állandó létbizonytalanság csak a rövid távú gondolkodást engedi. Ez egy oda-vissza hatás és nagyon erős. Az iskoláztatás fontosságának elfogadásához hosszú távú gondolkodás szükséges, ezt hívhatjuk életstratégiának is. Ebben vannak távlati célok, tudatosság, tervezés. Ez azonban hiányzik azoknál, akik generációk óta nem képesek változtatni a sorsukon. Az esélyteremtés legnagyobb kihívása, hogyan tudjuk a kettőt közelíteni egymáshoz, és a túlélési stratégiát életstratégiává változtatni.
Most ezekhez a családokhoz is befut gyerekenként a támogatás első fele. Pl. egy ötgyerekes családba, ahol a mindennapi megélhetést nem bírják a hónap végéig egyenletes színvonalon biztosítani, 250 ezer Ft lesz. Ahol nincs egy heti élelmiszer-tartalék felhalmozva, ahol üres a hűtő (ha van), és nagy kihívás volt a nyári szünet is, mert a gyerekek nem az iskolában, hanem otthon ettek, ott bejön egy ekkora összeg. Nagy öröm lesz. Nyilván elmennek és bevásárolnak a családnak. Mert az, hogy egyenek, alapvetőbb szükséglet, mint az iskolai felszerelés biztosítása majd szeptembertől. És igen, ahol a szülői kompetenciák nem elég erősek, ott becsúszik az is, hogy a szülők káros szenvedélye is teret kaphat most, hogy lesz pénz, dohány, cigaretta kerülhet bátrabban, és alkohol is.
17 éve adunk segítséget ezeknek a családoknak is a beiskolázáshoz. Sosem pénzt, utalványt, csak tárgyi adományt, iskolatáskát, tolltartót, füzeteket, írószereket. Egyénre lebontva, pontosan vezetve, tavaly mit kaptak, és ha pl. egy szuper, drága iskolatáskát, tudják, hogy egy év múlva annak még meg kell lennie, jónak kell lennie. Mert ezeket nem egy évre kapták. Nyilván a folyamatos edukálás, szemléletformálás, a következetes szabálytartás tette működőképessé ezt a rendszert, és a helyi közösségek igazságérzete is, ami rögtön jelez, ha pl. valaki megpróbálja eladni, amit kapott.
Eddig is vezettük településenként, hol, milyen segítséget adott az önkormányzat, vagy a tankerület, és ügyeltünk arra, hogy ne egymással párhuzamosan, hanem összehangolva segítsük a gyerekek beiskolázást. Most is ez lesz, bejön ebbe a rendszerbe az állam támogatása is.
De vannak olyan dolgok, amelyek csak a terepen dolgozva látszanak. Pl. a gyermekvédelmi kezdvezmény összeghatárán éppen csak felül kerülők helyzete. Amikor pár száz forinton múlik. És itt bejön még egy tétel: a behajtócéges tartozások sora. Ami a valóságban a jövedelemigazoláson levő összeg felét jelenti, ennyit kapnak kézhez. Ezt azonban a rendszer nem látja, ott a fizetéshez viszonyítanak. Nem a valós jövedelem jelenik meg tehát a támogatási jogosultságban. A szegénységben ott a felhalmozódott, majd behajtócégnek eladott közüzemi tartozás, büntetés, vagy a túlélési stratégiák között egyre nagyobb szerepet kapó személyi és áruhitelek területe. Ami persze összefügg a felnőttek pénzügyi tudatosságával is. Ez is egy beavatkozási pont a szegénység elleni munkában, amivel foglalkozni kellene… már az iskolában is.
És nézzünk kicsit rá a másik végletre is, a nem rászoruló, de a támogatásra papíron jogosult családokra. Ami megintcsak konfliktusforrás, és sérti az igazságérzetet. Ők sosem mondják azt, hogy nem kérik, nincsenek erre rászorulva. Ők úgy élik meg, hogy nekik “jár”. Ezt sem látni, csak helyben. Mi is akkor szembesültünk vele igazán, mikor 17 éve elkezdtünk cipősdoboz-ajándékokat kivinni a családokhoz karácsony előtt. A kollégáim többször is elővették a papírjaikat, csakugyan jó címet kaptak? Majd eljöttek, mert sem a ház, sem az udvaron álló autók nem azt mutatták, hogy itt hátrányos helyzetű gyermek él. Vagy, amikor az ösztöndíjprogramunkban kell megküzdeni a láthatóan nem rászoruló családokkal, akik szerint csak a papír számít, és az ő gyereküknek is jár az ösztöndíj. Sok konfliktust jelentett ez is a munkánkban, mire érthetővé vált mindenki számára: mi a szegénységben élőket szeretnénk támogatni, nem azokat, akik ezt adminisztratív úton tudják igazolni.
Nyilván erre is lenne megoldás, mégpedig a helyi közösségek erejére építve. Ha kérelmet kellene beadni, amihez kapcsolódhat családlátogatás is. A településeken mindennek híre megy. Amikor elindul a “pletyka”, és a közösség mondja ki, hogy szégyellheti magát, aki olyan életszínvonal mellett még ezt is ki akarja használni, ott, ha nem is minden esetben, de ez is visszatartó erő lehet.
És persze tudom, akik a szegénységben nem a legmélyebben vannak, nekik másképp kellene, ők maguk akarják kiválasztani, megvenni, meg persze a családot is edukálni kell, nem kell mindig mindenből új, gondolkodjunk fenntarthatóan, stb.
De nem mindenki tart itt. A keretek rugalmas meghatározásával és a következetes szabálytartással, feltételekhez kötéssel tudjuk elérni, hogy az adományból fejlesztő segítségnyújtás legyen, és etikusan terelje a társadalmi igazságosság irányába a beiskolázási támogatásokat. Helyi kiépítésekkel, helyi szervezeti keretekkel. No meg a gyermekszegénység (ami mögött mindig ott a családok szegénysége is) csökkentésével. Mert ez az ok, ami a háttérben húzódik.
Amíg pedig ez lassan kiépül, addig nekünk, segítő szervezeteknek dolgoznunk kell. A beiskolázáson is. Csak most kicsit nagyobb hangsúlyt kapnak nálunk azok, akik lecsúsznak a központi kategorizálásból…de közben az ő gyerekeik is igen gyenge munícióval indulnak neki az új tanévnek, ha nem segítünk.
