FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.07.13.
Magyarországon történelmi események zajlanak. Az Országgyűlés alkotmánymódosítással vet véget Sulyok Tamás köztársasági elnöki megbízatásának, tizenkét évben korlátozza az országgyűlési képviselők mandátumának idejét, hetvenéves felső korhatárt vezet be az alkotmánybíráknál, és megnyitja az utat egy új alkotmány kidolgozása előtt. A parlamenti szavazást a Fidesz bojkottálta, Gulyás Gergely pedig lemondott a párt frakcióvezetéséről. Vagyis nem egyszerű kormányzati hétköznap pereg odahaza: szemünk előtt kezdik lebontani annak a politikai rendszernek az intézményi szerkezetét, amelyet Orbán Viktor tizenhat éven át épített.
És hol van eközben a rendszer alapítója, névadója, főépítésze, főideológusa, egykori miniszterelnöke és jelenlegi legfőbb történelmi károsultja?
Úton Amerikába. Futball-világbajnokságot nézni.
Nem egyetlen mérkőzést: a két elődöntőt és a döntőt. Mert amikor odahaza éppen bontják a házat, amelyet az ember önmagának emelt, fontos, hogy ugyanez az ember alaposan tanulmányozza, miként működik a kieséses rendszer.
A történelem ismer hasonló pillanatokat, amikor egy hatalom birtokosa észrevétlenül lemaradt saját kora fő eseményéről:
1789. július 14-én XVI. Lajos naplójába egyetlen szót írt: „Rien” – semmi. A híres bejegyzést gyakran félreértik: nem azt jelentette, hogy aznap semmi sem történt Franciaországban, hanem azt, hogy a király vadászati naplójának mérlege szerint nem ejtett el vadat. Párizsban közben elfoglalták a Bastille-t. A történelem egyik oldalon forradalmat jegyzett föl, a király a másikon nulla darab szarvast.
Orbán Viktor ennél természetesen korszerűbb ember. Neki nem vadászati naplója van, hanem repülőjegye. Odahaza megszűnik egy politikai korszak alkotmányos érinthetetlensége; nála a nap eseménye az, hogy Frankfurtban sikerült-e elérni a csatlakozást. XVI. Lajos legalább Versailles-ban maradt, miközben omlott a világ. Orbán Viktor gondosan ügyel rá, hogy még ugyanazon a kontinensen se tartózkodjék.
1914 júliusában II. Vilmos német császár a Hohenzollern nevű jachtján norvégiai hajóúton töltötte a júliusi válság jelentős részét. Berlin és Bécs közben olyan diplomáciai és katonai döntéseket hozott, amelyek végül világháborúhoz vezettek. A császár július 27-én tért vissza; másnap, amikor elolvasta Szerbia válaszát az osztrák–magyar ultimátumra, már békülékenyebb megoldást javasolt. Csakhogy addigra a gépezet lényegében elindult, Ausztria–Magyarország pedig még aznap hadat üzent Szerbiának. A nagy ember visszatért a hajókirándulásról, és döbbenten tapasztalta, hogy távollétében a történelem nem függesztette fel működését.
Orbán helyzete persze ennél is különösebb. II. Vilmos legalább ugyanannak az államnak a császáraként tért vissza, amelynek uralkodójaként elutazott. Orbán Viktor viszont úgy indul világbajnokságot nézni, hogy mire hazajön, politikai rendszerének újabb tartópilléreit szerelhetik ki. Az ember kimegy az elődöntőre, és közben saját történelmi szerepe kerül a vigaszágra. 2001. szeptember 11-én George W. Bush egy floridai általános iskolában hallgatta, amint gyerekek felolvassák a The Pet Goat című olvasmányt. Andrew Card odalépett hozzá, és közölte: egy második repülőgép csapódott a World Trade Centerbe, Amerika támadás alatt áll. Bush még körülbelül hét percig ülve maradt. Azóta is vita tárgya, hogy ezzel higgadtságot tanúsított-e, vagy egyszerűen megbénult a pillanat súlya alatt. A kép mindenesetre bevonult a politikai ikonográfiába: a világ már megváltozott, a vezető pedig még mindig egy kecskéről szóló történetet hallgatott.
Orbán történetének is megvan a maga kecskéje. Csak ezúttal labda alakú.
Odahaza alkotmányt módosítanak, eltávolítják az általa támogatott államfőt, időkorláttal zárják ki politikai rendszerének veteránjait, átalakítják az alkotmánybíróságot, lemond a Fidesz frakcióvezetője, és készül egy új alkotmány. Ő pedig azt vizsgálja, melyik válogatott támad le hatékonyabban a középpályán.
Ebben van valami szinte tökéletes. Orbán Viktor évtizedeken át azt állította magáról, hogy különleges történelmi érzéke van. Hogy ő érti a korszakot, látja a mozgásokat, ismeri az erőviszonyokat, és mindig ott áll, ahol a történelem készül. Most valóban történelmi pillanat érkezett – és kiderült, hogy ő inkább ott szeretne állni, ahol a szögletet rúgják.
A futball iránti rajongás önmagában természetesen nem bűn. Ám van különbség aközött, hogy egy nyugdíjas politikus elmegy meccset nézni, és aközött, hogy egy bukott rendszer alapítója éppen akkor hagyja el az országot, amikor politikai örökségének jogi felszámolása megkezdődik. Itt nem egyszerű sportrajongásról van szó, sokkal inkább brutális és/vagy cinikus történelmi érzéketlenségről.
Képzeljük el, hogy Kossuth 1849. április 14-én, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásakor közli: Debrecen valóban fontos, de Pesten remek lóversenyt rendeznek. Vagy hogy De Gaulle 1944 augusztusában Párizs felszabadítása helyett elutazik a Tour de France befutójára – amelyet egyébként abban az évben a megszállás miatt meg sem rendeztek. Esetleg Churchill 1940 májusában, miközben Dunkerque-nél százezrek sorsa dől el, táviratban érdeklődik, megtartják-e a kupadöntőt a Wembleyben.
Ezek abszurd fikciók, Orbán Viktor esetében viszont nincs szükség fikcióra.
Az országban alkotmányos rendszerváltás kezdődik. Az általa kinevezett államfőt eltávolítják. Pártja parlamenti vezetése megrendül. Az általa létrehozott intézményi rendet darabonként bontják vissza. Ő pedig átszáll Frankfurtban, irány Amerika, kezdődhet az elődöntő.
Talán valóban a futball nyelvén érti meg legkönnyebben, mi történik vele. Egy ideig ő jelölte ki a pályát, ő választotta a játékvezetőt, ő írta a szabályokat, és lényegében ő döntötte el azt is, ki és mi számít szabálytalannak. Most azonban először mások fújják a sípot.
Erre ő fogta magát, és kiment egy másik mérkőzésre.
A történelemben az uralkodók gyakran azért buktak el, mert rosszul mérték föl az erőviszonyokat. Mások azért, mert későn cselekedtek.
Orbán Viktor mindehhez új változatot kínál: amikor elérkezett a politikai pályafutása talán legfontosabb hete, egyszerűen összetévesztette a lelátót a történelemmel.
Pedig a két helyen egészen más szabályok érvényesek. A stadionban a mérkőzés végén mindenki hazamegy. A történelemben viszont előfordul, hogy mire valaki visszaér, már nincs hová.
XVI. Lajos azt írta: „Semmi.”
Orbán Viktor talán majd azt írja: „Micsoda meccs!”
A magyar történelem pedig közben, nélküle, följegyzi az eredményt.
