FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.07.04.
A minap írtam egy posztot a filozófus-ügyről: arról a különös, bár Magyarországon immár aligha meglepő jelenségről, hogy a csoportos, országos és intézményesült amnézia miként teszi lehetővé a legsúlyosabb erkölcsi szerepcseréket. Arról, hogy ma azok jelentkeznek be az MTA nagy megtisztítóiként, akik annak idején az Akadémia történetének egyik legsúlyosabb intézményesült aljasságában vállaltak szerepet akadémikus társaik, kollégáik, akadémiai intézetek és egy egész szakma ellenében.
A társadalmak nem egyik napról a másikra veszítik el az emlékezetüket. Előbb csak kényelmetlenné válik a múlt. Aztán elmaradnak a kérdések. Később eltűnnek a felelősök. Végül megérkeznek ugyanazok az emberek, immár a megújulás apostolaiként.
A filozófus-ügy története pontosan erről szól. Arról a szervezett politikai és intézményi támadásról, amely akadémiai kutatókat, intézeteket és egy egész tudományterületet vett célba. Egzisztenciák omlottak össze, kutatói pályák törtek derékba, intézmények veszítettek hitelükből, szakmai közösségek mérgeződtek meg hosszú évekre. A politikai propaganda teljes fegyverzete mozgásba lendült, és a megrendelésre dolgozó bértollnokok karaktergyilkosságok sorát hajtották végre. A rágalom intézményesült, a lejáratás közfeladattá vált, a szakmai szolidaritás helyére pedig sok esetben a hallgatás, a számítás vagy a félelem költözött.
Mindez az Akadémia történetének egyik legsúlyosabb erkölcsi kudarca.
A Héber Biblia újra és újra visszatérő parancsa: emlékezz! Az emlékezés nem nosztalgia, nem is sérelmi politika, hanem a törvény részeként civilizációs kötelesség. Az egyén erkölcsi tartása és a közösség egészsége azon is múlik, hogy képes-e megőrizni saját történetének tanulságait. A felejtés ugyanis ritkán ártatlan folyamat; többnyire előkészíti ugyanannak a történetnek az újrajátszását.
Ezért volna fontos, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egyszer végre szembenézzen a filozófus-üggyel. Ez elemi erkölcsi kötelessége volna azokkal szemben, akiket meghurcoltak, de ugyanilyen fontos volna a magyar tudomány egészének jövője szempontjából is. Az emlékezet intézményes fenntartása az egyetlen biztosíték arra, hogy ugyanazok a mechanizmusok, ugyanazok a reflexek és ugyanazok a szereplők ne térhessenek vissza új szereposztásban.
Mert a kollektív amnézia sajátos tehetséggel ruházza fel a közéletet, s annak némely szereplőjét: tegnap üldözők voltak, ma reformerek; tegnap romboltak, ma építkezésről
beszélnek; tegnap a politikai leszámolás eszközeit működtették, ma az erkölcsi megtisztulás nyelvét használják.
És az emlékezet hiánya máris termi gyümölcseit. A meggyalázott, tönkretett, politikai szolgálólánnyá silányított közmédiához most éppen Bodacz Balázs készül megtisztítónak: az az ember, aki a filozófusok elleni, a politika legeslegfelsőbb köreiből iniciált aljas támadásban tevékeny szerepet vállalt. A HírTV politikai bérszolgálatának éveiben aktív része volt annak a gépezetnek, amely a filozófusok meghurcolását, megbélyegzését és morális kivégzését végezte el a nyilvánosság előtt, s melyben maga is aljas szerepet vállalt egyes kollégák rágalmazásában.
Ezért a személyi kérdés önmagán messze túlmutat. Bodacz Balázs neve ebben az összefüggésben tünet. Annak tünete, hogy az ország semmit sem tanult abból, hogyan válik a sajtó politikai fegyverré, miként lesz újságírásból megrendelésre végzett lejáratás, és milyen sebeket hagy maga után az intézményes karaktergyilkosság.
Az emlékezet hiánya mindig a felelősöknek kedvez, az emlékezés az áldozatokat védi. Ezért az emlékezés nem múltidézés. Közéleti önvédelem.
