- A magyar nyilvánosságban pedig olyan cikkekkel jelentkezik, amikkel igyekszik kimozdítani a vitákat a jól bejáratot sémákból, és a hozzá közelebb álló közegnek is kritikusan üzen.„Mióta Oroszország lerohanta Ukrajnát, számtalan megkeresést kaptam, hogy küldjek ukrán verseket olyan eseményekre, folyóiratokba, ahol együtt jelennének meg a háborúellenes orosz kollégáik műveivel. Minden szerző, akit fordítok, többször és nyomatékosan elmondta, hogy ameddig ki nem vonul az orosz hadsereg Ukrajna területéről, nem hajlandóak közös kerekasztal-beszélgetéseken részt venni, színpadra kiülni oroszokkal, nem akarnak egy folyóiratban publikálni, egy térben létezni. (...) Így minden békegalambos kérést udvariasan elutasítok. Az oroszos kollégák fordítsák nyugodtan az orosz háborúellenes verseket, természetesen lehessen ezeknek hangot és teret adni, de semmi szükség rá, hogy összekényszerítsük őket az ukránokkal.” Ezt írod az Élet és Irodalomban nemrég megjelent, Rájuk oktrojált békénk című cikkedben. Miért tartottad fontosnak, hogy a magyar nyilvánosság megismerje ezeket a szempontokat?
Azt látom, hogy abban a közegben, ahol mozgok, és ahol alapvetően elítélik a háborút és szimpatizálnak Ukrajnával, humanista reflexek dominálnak. Ez a világkép abból indul ki, hogy van egy közös emberi alaphelyzetünk a különbségeken túl, és ez mindenek fölött fontos. A kultúrát pedig olyasminek képzeli el, ami felül áll politikai konfliktusokon, és nincs köze a háborús atrocitásokhoz. Így az orosz kultúrát is ezen kívülinek tartják, és rossz néven veszik az ukránoktól, hogy kvázi belerángatják a háborúba. Ez egy nagyon vonzó alapállás, de azt gondolom, hogy félrevisz. És annak ellenére, hogy az első benyomásunk az, hogy ez milyen toleráns vélemény, valójában ennek is van erőszakos jellege. A valódi tolerancia ebben a helyzetben szerintem nem ilyen.
Mi az, ami félrevisz?
A második világháború utáni restaurációs igényből adódó ideát érzem ebben, ami az EU mögött is ott van: hogy létre tudunk hozni békés közösségeket, ahol a különböző nézőpontokat közös nevezőre lehet hozni. Ez részben azért tudott működni, mert a restaurációnak része volt a német önreflexió legkésőbb a 60-as évektől. Ez nagyon szép elképzelés, és nagyon jó, amikor működni tud, de egy jelen idejű háborúban szerintem nem működik. És nem azért, mert nem kellően kultúremberek a résztvevők.HANEM MERT A TOLERANCIA EREDMÉNY, AMIT SZERENCSÉS ESETBEN KI TUDUNK KÜZDENI, DE NEM LEHET BEVASALNI ÉS MEGSPÓROLNI A FOLYAMATOT MÖGÜLE, AMI A BŰNÖK, SÉRELMEK FELTÁRÁSÁTÓL AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSON ÁT A PÁRBESZÉDIG, A FELÜLEMELKEDÉSIG VEZET.Szerintem nagyon problémás levágni ezeket a kanyarokat, mert tabusít egy csomó igazságtalanságot, és egy csomó olyan érzést, ami része az ilyen típusú emlékezeti folyamatoknak. Egy háborúban, mondjuk a kampányszerű nemi erőszak után azt kellene mondani, hogy mindenki mosolyogjon egymásra, nézzen egymás szemébe és lépjünk tovább? Bárcsak ilyen könnyű lenne.
Az ukrán társadalom tele van traumával. Arról kellene sokkal többet beszélnünk, hogyan jutunk el odáig, hogy a harctérről visszatért ember, a megerőszakolt nő, vagy bárki, akinek szétbombázták a házát, fel tudja dolgozni ezt az egészet. Ennek sok lépcsője van. Praktikus is, nem csak érzelmi: igazságszolgáltatás, kompenzáció, jogi lépések. Ez egy gyászfolyamat, amit nem lehet arra egyszerűsíteni, hogy mivel európai kultúrember vagyok, ezért persze, elfogadom, hogy nem mindenki tettes a másik oldalon.
„Nemcsak nyer, veszít is az, aki elhallgattatja a saját haragját és a gyászát. Van olyan, hogy az örök érvényű, összemberi igazság kizár egy másikat, ami adott esetben dühös, kényelmetlen. Van olyan, hogy a feloldozás és a továbblépés katarzisa helyett először azt kell látni, mi történt” - írod ugyanebben a cikkben. Mit veszít, aki elhallgattatja a saját haragját és gyászát?
Azt a lehetőséget veszíti el, hogy a gyászról mint közös tapasztalatról beszéljünk. Eszerint csak akkor léphetsz vissza a társadalom közös tereibe, ha már ezeket a nem szalonképes dolgaidat, mint a harag, meg az utálat, meg a tagadás, kidolgoztad magadból, tehát már nem ez az, ami befolyásolja a viselkedésedet. Szerintem az, hogy erről nem lehet beszélni, hosszú távon veszélyes, és hozzájárul ahhoz, hogy mindenféle kollektív elfojtások és betokozódott sértettségek alakuljanak ki.
Első körben azt lenne nagyon fontos megérteni, hogy mi történik. És akkor értjük meg, hogy mi történik, ha beszélni hagyjuk ezeket az embereket. Ez pedig kényelmetlen lesz, ez teljesen természetes...
ITT OLVASHATÓ
