EGY VÁGY, EGY REMÉNYTELENSÉG

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.12.16.

...Egy család nagyon furcsa helyet foglal el a közösségben. Sok mindenen átestek már, nehéz sorsok kapcsolódtak össze, rossz döntések kísérték őket is, mint a többi, generációs szegénységben élő családot. Próbáltuk többször behúzni őket a közösségbe, volt, hogy átmenetileg sikerült is, de aztán mindig megszakadt valami miatt. Nem akarták úgy, együtt. Mert ők mások, mint a többiek… – fogalmazta meg a férfi gyakran. Ők maguktól akarják, segítség nélkül. Büszkeséggel.

De ez nem megy. Talán az ő példájuk mutatja a legjobban, mennyire nem megy. Segítség nélkül képtelenség ezekből az élethelyzetekből kilépni.

Elsők között szálltak be a kertprogramba, tényleg a legszebb kertjük nekik volt. Gyönyörű krumpli, a gyerekeik kézzel szedték össze naponta a krumplibogarakat. Aztán, mikor a termésre más is rájárt, feladták a kertet. „Minek csináljam, ha ellopják? Másnak csináljam, mikor nekünk is kellene?” -kérdezte.

Aztán próbálkoztak egy kocával. Egy darabig ment is a történet, aztán beteg lett a koca, és nehéz ám egy ilyen előre nem látható helyzetre pénzt tartalékolni…. a semmiből. Feladták ezt is. De akartak, keresték tovább a lehetőséget. A saját erőből körbekerített udvaron most népes baromficsapat futkározik. Ez most, házi méretben sikeres. Meggyőzően az.

A gyerekeket erősen fogják. A legnagyobb középiskolába jár, informatikát tanul, mondja az apja, megy is neki….de anyagilag egyre nehezebb. Bejárós, rögtön mondom, hogy tudunk segíteni a bérletben, nem kell, mondja, az a legkevesebb, de enni kell neki, meg későn ér haza, kollégiumba nem akar menni, de muszáj, hogy tanuljon, az ő gyereke nem fog kimaradni az iskolából.

A minap összetalálkoztunk újra. Érdeklődtem, mi újság. Mondja, megvannak, és kérdezi, hogy egyszer, valamikor régen jöttek velem emberek, akik támogattak volna vállalkozást, ha valaki akart volna valamihez kezdeni. Emlékszem, mondom, de ahhoz több embernek kellett volna összefognia. Ő nem akarja, mondja, ”tetszik tudni, közös lónak túros a háta” . De ha lenne valami pályázat, akkor segítenék? Mert ő akar valamit csinálni. Kérdezem, mit. Hát, most úgy gondolja, libákat tartana. Dolgozott régen libatelepen. Szerinte az menne neki. Az asszonnyal dolgoznának benne.

Hát, mondom, nehéz, kölcsön biztosan van…. Na, azt nem akar, elég volt, örül, hogy kimászott belőle, még egyszer nem fog bele. Ígértem, utánanézek. Sok lehetőséget nem találtam. Vannak persze pályázatok, de önerősek. Önerő meg, pénzben, a nyomorúságban nem terem. És persze összeköttetés sincs, „hátszél”, pedig ez ma nélkülözhetetlen a pályázati világban, és tudás sincs, pályázásra, elszámolásra, bár ebben nyilván kapna segítséget tőlünk. Az alapok megteremtésére nem találtam pályázatot. A nulláról indulásra. És a kockázat is sok, ami egy üzleti terv sikerét megingatja. Mert egy generációs szegénységben élő család, akiknek csak az akarata és a kétkezi munkája van, nem tud ma elindulni ezen az úton.

Eszembe jut persze a határon túli fiatal vállalkozók támogatása. Amire nagy gondot fordít a kormány. És amit semmiképpen sem irigyellek, nekik is jól jön biztosan, pár milliós vissza nem térítendő támogatás…emlékszem, pár hónapja hallottam riportokat velük a Kossuthon. Nagy örömmel köszönték a magyar kormány támogatását.

De közben itthon is vannak ambiciózus emberek. Családok. Szegénységben. Akik akarnak. Akiknek kellene egy segítő támogatás. Mert cigányként, tanulatlanul, szegénységben is van, akiben kiépül és megmarad a motiváció. Egy darabig. Ezeket a szálakat jó lenne megfogni valahogy. Mert őket is ugyanúgy fogja egy szövedék, mint engem. Csak nekik nincs vezérfonal sem, amibe kapaszkodjanak.

ITT OLVASHATÓ