Szerző: KÁLMÁN ATTILA
2018.04.11.
[…]
A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre se az erőnket, se az időnket."
A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is, de most nem vesztegethetjük erre se az erőnket, se az időnket."
– Orbán Viktor, 2018. március 15.
Egy választás nem élet-halál harc. Egy demokráciában egészen biztosan nem kellene annak lennie. Magyarországon mégis azzá vált.
Az ország egyik fel úgy érzi, hogy bármit megtehet. A másik pedig azt, hogy bármit megtehetnek vele.
Egyik oldalon örömittas mámor. Másik oldalon dermesztő letargia. Ez abnormális. Abnormális, hogy egy választási eredmény után sokan abban látják az egyetlen élhető megoldást, hogy lelépnek az országból.
Az lenne a normális egy demokráciában, hogy bárki győz, bármilyen elsöprő többséggel, attól még az ellenzékbe kerülők, a legkisebb parlamenti képviselettel rendelkezők száját sem fogják be. Nem csak annyit mond a győztes, hogy „Győztünk!”, azzal az értelemmel, hogy „Kuss legyen!” Főleg nem úgy, hogy összességében kevesebben szavaztak a győztesre, mint a vesztesekre – és akkor a nem szavazókról még nem is beszéltünk.
Ez a szituáció még nem is lenne fojtogató, ha csak a politikai elitről szólna. Ha megmaradna pártok, politikusok problémájának a demokrácia ilyen többségi elvű felfogása: nem mennek át az ellenzéki törvényjavaslatok, a személyi kérdésekben egyedül a kormánypártok döntenek, a bizottságokban az ellenzékiek csak dísznek vannak, és a többi.
Ez sem jó, de ami most Magyarországon van, az ennél sokkal rosszabb.
Az a végletes szembeállás, ami a fideszesek és a nem-fideszesek között feszül, az baromira nem annak köszönhető, hogy mást gondolnak a világról, hanem arról, hogy a politikusaink az ország egyik felét a másik ellen hergelik.
Ez polgárháború, csak még hideg...
Egy választás nem élet-halál harc. Egy demokráciában egészen biztosan nem kellene annak lennie. Magyarországon mégis azzá vált.
Az ország egyik fel úgy érzi, hogy bármit megtehet. A másik pedig azt, hogy bármit megtehetnek vele.
Egyik oldalon örömittas mámor. Másik oldalon dermesztő letargia. Ez abnormális. Abnormális, hogy egy választási eredmény után sokan abban látják az egyetlen élhető megoldást, hogy lelépnek az országból.
Az lenne a normális egy demokráciában, hogy bárki győz, bármilyen elsöprő többséggel, attól még az ellenzékbe kerülők, a legkisebb parlamenti képviselettel rendelkezők száját sem fogják be. Nem csak annyit mond a győztes, hogy „Győztünk!”, azzal az értelemmel, hogy „Kuss legyen!” Főleg nem úgy, hogy összességében kevesebben szavaztak a győztesre, mint a vesztesekre – és akkor a nem szavazókról még nem is beszéltünk.
Ez a szituáció még nem is lenne fojtogató, ha csak a politikai elitről szólna. Ha megmaradna pártok, politikusok problémájának a demokrácia ilyen többségi elvű felfogása: nem mennek át az ellenzéki törvényjavaslatok, a személyi kérdésekben egyedül a kormánypártok döntenek, a bizottságokban az ellenzékiek csak dísznek vannak, és a többi.
Ez sem jó, de ami most Magyarországon van, az ennél sokkal rosszabb.
Az a végletes szembeállás, ami a fideszesek és a nem-fideszesek között feszül, az baromira nem annak köszönhető, hogy mást gondolnak a világról, hanem arról, hogy a politikusaink az ország egyik felét a másik ellen hergelik.
Ez polgárháború, csak még hideg...
