Szerző: ÉS
2019.12.19.
Fóti Tamás: Lehet politikát másként csinálni
Beszélgetés Göncz Kingával
F E U L L E T O N
K R I T I K A
Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia. I. Menny és pokol. II. Az angyalok bánata. III. Az ember szíve. Fordította Egyed Veronika. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 249+400+473 oldal, 7499 Ft
Mindenesetre ebben a világban indul el a Községből a Bárđur nevű férfi és a tízes éveinek végén járó, elárvult fiú a néhány órányira eső halászfaluba, hiszen akármilyen zordak a téli viszonyok, dolgozni kell, a tőkehalat mint a közösség megélhetését biztosító egyetlen számbavehető forrást a tenger mélyéből, messze a vízre kievezve zsákmányul kell ejteni. Stefánsson első magyarul, a Typotex Kiadó világirodalmi sorozatában Patat Bence fordításában tavaly megjelent, A halaknak nincs lábuk című, a modernkori Izlandon játszódó regényéből és néhány hete az e hasábokon Köves Gáborral folytatott beszélgetéséből („Minden vasárnap tüntetni mentem”; ÉS, 2019/44) egyaránt tudhatjuk, hogy a kitalált szépirodalomnak (és ezen belül a verseknek) milyen hasonlíthatatlanul kiemelt szerepe van a mindenkori izlandi azonosságtudatban. Bárđurt és a fiút is legszorosabban az irodalom iránti rajongás köti össze. Utolsó közös olvasmányuknak, Milton Elveszett Paradicsomának egy sorából (ez ennek a recenziónak a címe) Bárđur saját figyelmetlenségéből bekövetkező halála után (a könyv megzavarja a férfit, anorákját a szállásán felejti, s a jeges vihartól sújtott tengeren vergődő csónakban halálra fagy) a regény főszereplőjévé előlépő, és mindvégig megnevezetlenül maradó fiú ismétlődő jelmondata lesz, a gyászt, a bánatot, a veszteséget jelképező emlék, mely az első kötetben sokszor, a másodikban néhányszor, a harmadikban már csak egyszer tűnik elő...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon...
Pléh Csaba: Ex libris
Stellan Ottoson: Darwin
Damion Searls: Rorschach
Michel Foucault: Az igazság bátorsága
Almási Miklós: Ami bennünk van
Hermann Veronika: Az évek foglyai
Solymosi Bálint: Vakrepülés. Gerillaregény. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 376 oldal, 3990 Ft
A Vakrepülés elbeszélő-főhőse és a körülötte lézengő figurák minden értelemben kiesnek a fősodorból, az elbeszélés (mondjuk) jelen idejében, 1994-ben ugyanúgy, mint az elbeszélt 1970-es években. A megbízhatatlan elbeszélő visszatekintve, szilánkos epizódokban próbálja meg elmondani, mi történt vele késő-kamaszkorában, a magyarországi történeti idő percepciójában sivárrá közhelyesült 70-es években, mindezt pedig – az Életjáradékoz hasonlóan – az egyes szám szinte minden személyében teszi. A posztmodern önéletrajzokat és önmegszólító opuszokat felváltva idéző hang már a regény elején világossá teszi, hogy az 1977-ben 17 év körüli elbeszélő-főhős és 1994-es (tehát éppen 17 évvel későbbi) alakmása között van ugyan folytonosság, de ezt állandóan megtöri a pszichés betegség narratív alakzata. Ezek a hangváltások tehát a bordeline, hasadt személyiség allegóriáiként is működhetnek...
Szále László: Muzsikus cigányok – ácsi
Cigányzenészek harca a két világháború közötti Magyarországon. Szerkesztette Hajnáczky Tamás. Gondolat Kiadó, Budapest, 2019, 354 oldal, 3500 Ft
A muzsikus cigányok magasrendű tudásukkal külön kasztot képviselnek a roma – és a magyar – társadalomban. Nem ismerek más népcsoportot, amely egy adott képesség dolgában ennyi tehetséget tudna felmutatni, mint a muzsikus cigányság a zenében. Nyilván nem csak a tehetség a titok, legalább annyira a tanulás, amire kisgyerekkoruktól kezdve az apák veszik rá – sokszor nem éppen píszí módszerekkel – fiaikat. Hogy a vonóval együtt kenyeret is adjanak a kezükbe. Ez rendben is volna, hisz ki vitatná, hogy a cigányság felemelkedésének a kulcsa a tanulás. Ám a muzsikus cigányokra ez mintha mégsem lenne teljesen igaz. Hiába tanultak, hiába tudnak…
Bihari Péter: Szerencsés Magyarország
Hahner Péter: Magyarország szerencséje. Animus Kiadó, Budapest, 2019, 312 oldal, 3980 Ft
Hahner most is nagyon jól ír. Egyrészt imponálóan tájékozott, másrészt érdekesen, szellemesen, szórakoztatóan tálalja az általa gyűjtött sok-sok ismeretet. Olykor egészen tömören: a nemesfémet szállító hajókról megtudhatjuk, hogy „A kincs egy részét elrabolták, más részét elsüllyesztették, és máig is keresik”. A könyv azért is olvasóbarát, mert úgy érezzük: az egymáshoz sok szálon kapcsolódó portrékkal megismerjük a korszakot, átlátjuk az összefüggéseket, így a „puzzle”, ha nem is hiánytalanul, de kirakható. És ahhoz képest, hogy háborúk sokaságát vívják, a történelem mégis a derűsebb arcát mutatja, a csaták részletei nélkül: itt nem törnek a csontok és nem jajgatnak a sebesültek. S nem utolsósorban: felfedezhetjük a dolgok logikáját. Például akiben túlteng a hübrisz (XIV. Lajos vagy XII. Károly), az olyan sok ellenséget gyűjt össze, hogy végül a vesztes oldalon találja magát...
Ruff Borbála: Költők a brettliben
Körner András: Költők a kabaréban. Pesti kabarédalok a 20. század elején. Corvina Kiadó, Budapest, 2019, 351 oldal, 7990 Ft
A rendhagyó nézőponton túl, amelyet Körner választ a század eleji pesti kabaré tanulmányozásához, becsülendő az a hihetetlen gyűjtőmunka, amely nyomán ez a részletgazdag, informatív és igazán szép kivitelezésű könyv megszületett. Több mint 350 képet – legyen az fénykép, plakát, kottacímlap, karikatúra – talál benne az olvasó, amelyek a hangzó anyagot, mondjuk CD-mellékletet, nem pótolják ugyan – a jogi követelmények, engedélyek miatt nincs ilyen melléklet –, mégis a legtöbbet adják vissza a tízes évek brettlijének (korabeli elnevezése ez a kabarénak) hangulatából.
Kevés olyan történeti (jelen esetben kabarétörténeti) munkával találkoztam, amelyen ennyire átsütne a szerző téma iránti elhivatottsága és „érintettsége”. A személyes hangú bevezető, amelyben Körner a Medgyaszay és a korabeli pesti – valamint német, francia – kabaré iránt ma is érzett „szerelméről” ír, már megelőlegezi mindezt, és a szubjektív hangvételű megnyilvánulások: „tudomásom szerint”, „az az érzésem”, amelyek nem szokványosak egy kultúrtörténeti munkában, úgyszintén erősítik ezt a képzetet...
Visy Beatrix: Elmondom, mid vagyok, mid nem
Győrfi Kata: Te alszol mélyebben. Jelenkor, 2019, 56 oldal, 1499 Ft
Győrfi Kata első kötetét a nyelvnek, nyelvtannak az a különös kezelése teszi érdekessé, amely a nyelvet nem mint kifejezési eszközt, problémát tematizálja, hanem a nyelvtani kategóriákat, nyelvi egységeket teszi motívummá, a költő egyfajta különös szintaktikai-szemantikai hasonlat- és metaforarendszert működtet. Az első ciklusban a grammatikai elemek, szófajok a társ fontosságát, kettejük viszonyát próbálják megragadni: „úgy fekszünk egymás mellett, / mint két azonos értelmű szó”, vagy „közel vagy hozzám, / mint az indulatszavak / az egyszerű igékhez: az előbbi üres a másik nélkül, / az utóbbi egyedül erőtlen.” De leginkább a másik helyére, hiányára és az ebből fakadó magányra, ürességre vonatkoznak, mint a kontextus nélküli egyedülálló mondatok: „ha te sem vagy körülöttem, / mint egy mondat, mást jelentek.”...
Benczi Boglárka: Amikor Annák vagyunk
Hidas Judit: Boldogság tízezer kilométerre. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 256 oldal, 3500 Ft
Nagyjából húsz évet látunk Anna életéből, és csak egyvalami közös a húszas és a negyvenes Annában: a mártíromság. Hajtja a megfelelési vágy, minden cselekedetét az a kérdés irányítja, hogy vajon hogyan látják őt mások. Ha hibázik, nem tudja, mi a teendő, hacsak az nem, hogy mindenkit hibásnak lát, saját magán kívül. A főhős személyiségfejlődése elmarad, bár várjuk az áttörést, ez nem történik meg. Pontosan ugyanolyan a könyv utolsó lapján, mint amilyen az első oldalon volt. Nagyon kevés az önreflexió, minden kijelentésében áldozatnak tekinti magát, aki a környezete miatt szenved, holott egyértelmű, hogy a környezete szenved tőle. Nagyon nehéz azonban teljes egészében együtt érezni Annával, igazi antipatikus hős, és bár negatív tulajdonságaiból nem egyet felismerek önmagamban is, ezeken én bűntudattal és a jóvátételen gondolkodva próbálok változtatni. De Anna nem...
Fehér Dávid: A változatlan változó
Bak Imre 80
(A Bak 80 című kiállítások megtekinthetők az Acb Galéria összes kiállítóterében február 28-ig és a Fészek Galériában január 17-ig.)
A változatlan változó. Talán ezzel a szókapcsolattal jellemezném Bak Imre életművét, amely a változó világ impulzusait visszatükrözve keresi a változatlant, a változatlan alapkérdésekből kiindulva, lépésről lépésre haladva-építkezve mutatja fel a változást. A szavakkal játszva akár úgy is fogalmazhatunk, hogy Bak Imre művészetében a változás állandósága és az állandóság változása figyelhető meg. Az életmű stiláris, motivikus szempontból, sőt, a kérdésfelvetés lényegét tekintve is rendkívül koherens, mégis folyamatosan változik, alakul. A változás maga azonban sosem írja felül azt, ami állandó....
Mélyi József: Köztéri veszteségünk
(Köztéri művészet ma Magyarországon)
A köztéri alkotásokban nincs már művészet, a felállítások mögött nincs intézmény. A köztéri szobrászat a mai Magyarországon eltűnt, nem létezik, egy darab a kultúránkból elveszett. A most felnövő nemzedék már néhány év múlva is furcsán fog majd rátekinteni a XX. századból megmaradt emlékművekre és díszítőszobrokra, mint valami különös kultúra lenyomataira. Mi még látjuk azt is, hogy az előző évszázad öröksége nem ellentmondásmentes, s más kultúrákkal összevetve általánosságban nem is különösebben magas színvonalú...
György Péter: Magunkról
(Liebe und Ethnologie, Die koloniale Dialektik der Empfindlichkeit [nach Hubert Fichte]; Spektral-Weiss, Die Erscheinung kolonialzeitlicher Europäer*innen, Haus der Kulturen der Welt, 2020. januar 6-ig.)
Nem könnyű egy ilyen kiállítás esztétikai párbeszédét, a konfliktus esztétikáját, a kiszolgáltatottak aktivizmusának kereteit rekonstruálnunk. Itt és most a kiállítás félreérthetetlenül a kolonializmus kultúrája elleni érveket gyűjtötte össze, azaz helyezett számos kiváló szobrot egymás mellé, s a nézők, a teremben zavartan tébláboló diákok és olykor félreismerhetetlenül tanárok bizony okkal szégyellték, pontosabban szégyellhettük el magunkat, mert az egész kiállítás hátterében ott sötétlenek az afrikai genocidiumok...
Báron György: Álmok gyilkosai
(Hal. Iráni film. Rendező: Abouzar Soltani. Szereplő: Armin Soltani.)
Ezerhétszáz megölt gyerekálom. Szégyen volna akkor is, ha nem honfitársaink ölték volna meg őket, de így még dermesztőbb. Nem tudok elképzelni méltóbb karácsonyi filmet a Halnál. Elvégre az ünnep arról szól, hogy egy gyereknek a szüleivel el kell menekülnie a hatalom gyilkosai elől, s távoli országban, idegen városban keresni menedéket. Armin és sok ezernyi álmodó kis társa története ez, akik nálunk kértek bebocsáttatást, s nem találtak meghallgatásra; most szögesdrótok mögé zárva, éhezve-fázva várják a bizonytalan jövőt...
Végső Zoltán: Cristina, a fehér
(Cristina Branco – Get Closer koncertsorozat a MOMkultban, december 10.)
Azt hiszem, Cristina Branco bármit énekelhetne, és a most hallottakhoz hasonlóan magas szinten képes is lenne rá. Hatalmas kisugárzása van, puszta lénye kordában tartja a színesen, jó ívűre összeállított műsort, három oktávot meghaladó hangterjedelmét fokozatosan engedte kinyílni...
Molnár Zsófia: Szívügyek
(Kurázsi és gyerekei, Radnóti Tesla Labor, november 20.; Rozsda, Szkéné, november 22.)
A Szkéné Rozsda-előadása nagyjából fordítva hatott rám: szép lassan, fokozatosan megnyert magának. Nem a dráma, ami olyan, amilyen, nem a színészet, ami kevés híján tökéletesen illik a szöveg világához, hanem a produkció a maga egészében. Mert bár nem tökéletes (nem is kell annak lennie), igazi elkötelezett munka. Az látszik rajta, hogy a rendező, Horváth János Antal Simon Longman darabjának az elkötelezettje. Mert beleszeretett. És nem iszonyúan mondani akar vele valamit a világról, hanem egyszerűen meg akarja mutatni azt a világot, ami ebben a szövegben van. És ehhez nagyszerű társakat talált maga mellé...
Fáy Miklós: Biztonságos szimfónia
(A Fesztiválzenekar koncertje – Müpa, december 12.)
Rendben van, de mire kellett akkor Finzi? Gerald Finzi angol komponista a XX. század első feléből, ahogy az angol zenét fölfedezik, vagy legalábbis nő a fontossága, úgy erősödik Finzi ismertsége is, de ott még nem tartunk, hogy magyar zenekarok rendszeresen játszanák a műveit, vagy a közönség legyintsen, ne már, megint Finzi, a könyökömön jön ki. Műsorra tűzni, mondjuk a Levélhullást egyelőre vállalás, karmester és komponista kockáztat, hogy az első tíz perc esetleg aláaknázza a koncert hangulatát, a közönség bele sem rázódik a hangversenyélménybe, és mire ocsúdna, vége is van az első résznek. Ha Finzi, akkor mégis harc, vedd észre, szeresd meg, vagy legalább annyit érezz, hogy másnak ez sokat jelent...
Grecsó Krisztián: Erős Pista
(Megkóstoltuk az Erős Pistá-s szaloncukrot, Index, november 29.)
Az év végén, és ezt a legjobb szívvel javaslom önöknek, ne nézzenek olyan filmeket vagy tévéműsorokat, melyek megdolgoztatják a szív felejtőműhelyét. Ne kelljen már megint csak söpörni, tisztogatni, elmosni mindent álomban és félálomban egyaránt. Két tét nélküli kis videót ajánlók önöknek, az egyiket a 444.hu szerkesztője idézte meg nemrégiben...
Králl Csaba: Menny és pokol
(Meg Stuart & Jompet Kuswidananto / Damaged Goods: Celestial Sorrow – Tanzquartier Wien)
Meg Stuart Celestial Sorrow-ja az érzékekre hat, olyan, mint egy bomba, ami hol itt, hol ott csapódik be; egyszer jeges vízben fürdünk, máskor heves tűzben égünk, szánkázunk riasztó mélypontok és üdítő magaslatok között, mint a való életben. Már magában a színpadképben is van némi disszonancia, mert a társalkotóként feltüntetett indonéz képzőművész, Jompet Kuswidananto installációja – sok száz, a térbe lógatott, különböző nagyságú és különböző fényerejű villanykörte – több mint szép, egyszerűen varázslatos, noha ezek a fogalmak mára teljesen kikoptak a kortárs művészet szótárából.
Rendben van, de mire kellett akkor Finzi? Gerald Finzi angol komponista a XX. század első feléből, ahogy az angol zenét fölfedezik, vagy legalábbis nő a fontossága, úgy erősödik Finzi ismertsége is, de ott még nem tartunk, hogy magyar zenekarok rendszeresen játszanák a műveit, vagy a közönség legyintsen, ne már, megint Finzi, a könyökömön jön ki. Műsorra tűzni, mondjuk a Levélhullást egyelőre vállalás, karmester és komponista kockáztat, hogy az első tíz perc esetleg aláaknázza a koncert hangulatát, a közönség bele sem rázódik a hangversenyélménybe, és mire ocsúdna, vége is van az első résznek. Ha Finzi, akkor mégis harc, vedd észre, szeresd meg, vagy legalább annyit érezz, hogy másnak ez sokat jelent...
Grecsó Krisztián: Erős Pista
(Megkóstoltuk az Erős Pistá-s szaloncukrot, Index, november 29.)
Az év végén, és ezt a legjobb szívvel javaslom önöknek, ne nézzenek olyan filmeket vagy tévéműsorokat, melyek megdolgoztatják a szív felejtőműhelyét. Ne kelljen már megint csak söpörni, tisztogatni, elmosni mindent álomban és félálomban egyaránt. Két tét nélküli kis videót ajánlók önöknek, az egyiket a 444.hu szerkesztője idézte meg nemrégiben...
Králl Csaba: Menny és pokol
(Meg Stuart & Jompet Kuswidananto / Damaged Goods: Celestial Sorrow – Tanzquartier Wien)
Meg Stuart Celestial Sorrow-ja az érzékekre hat, olyan, mint egy bomba, ami hol itt, hol ott csapódik be; egyszer jeges vízben fürdünk, máskor heves tűzben égünk, szánkázunk riasztó mélypontok és üdítő magaslatok között, mint a való életben. Már magában a színpadképben is van némi disszonancia, mert a társalkotóként feltüntetett indonéz képzőművész, Jompet Kuswidananto installációja – sok száz, a térbe lógatott, különböző nagyságú és különböző fényerejű villanykörte – több mint szép, egyszerűen varázslatos, noha ezek a fogalmak mára teljesen kikoptak a kortárs művészet szótárából.
I R O D A L O M
A kortárs magyar írót arról kérdezte az egyik folyóirat, hogy mitől fél az író. A kérdés címzettje elgondolkodott, megpróbálta felidézni élete fontosabb félelmeit.
Például kisgyerekkorában félt a kutyáktól. És még sokkal inkább félt a sötétben.
Na de várjunk csak! Álljunk meg egy pillanatra! Amíg ő gondolkodik, döntsük el, milyen néven emlegessük őt, mert nem szeretném több tucatszor leírni, hogy „kortárs magyar író”. Nevezhetném őt egyszerűen csak Lacinak, de abban érződik valami vállveregető bizalmaskodás. Nem vagyok én annyira közeli barátságban ezzel a bizonyos Lacival. Úgyhogy inkább a neve kezdőbetűit fogom kiírni, valahogy így: M. L...
Kiss Ottó: Paradicsom és mennyország
– Ha én egyszer meghalok, és felmegyek a mennyországba, vihetem majd az új biciklimet? – kérdezted édesapádtól nem sokkal hatéves korod előtt.
Nyár volt, a gyulai tömblakás közelében, az Élővíz‑csatorna partján ültetek, mint annyiszor korábban, és a vadkacsákat néztétek. Néhány nappal azelőtt kaptad tőle azt a rózsaszín‑fehér Schwinn‑Csepelt, amivel aztán nagyon hamar meg is tanultál biciklizni.
– Ott nem lesz szükség semmire, még ételre meg italra se – felelte...
Turi Tímea: Miért nem írok naplót?
Tárcatár 2019 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
1992-ben, 27 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Németh Gábor, Mán-Várhegyi Réka és Turi Tímea írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!...
Mán-Várhegyi Réka: Leszámolás a nappaliban
Tárcatár 2019 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
1992-ben, 27 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Németh Gábor, Mán-Várhegyi Réka és Turi Tímea írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!
Németh Gábor: „Kézirat nem ég el”
A véglegesítő – XIV.
Tárcatár 2019 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS
1992-ben, 27 éve indult az Élet és Irodalom tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2018-ban Németh Gábor, Mán-Várhegyi Réka és Turi Tímea írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!
Garaczi László: Zsiborás futása
„Remegő térddel állt egy fakó lépcsőházi pálma takarásában”
(Térey János: Átkelés Budapesten)
Kirohanok a stúdióból, kettesével szedem lefelé a lépcsőket. Egy kilométerre lehetek a lakásomtól, amit valószínűleg az emberem is pontosan tud, okos fiú, ha ilyen ravaszul kitalálta, hogy akkor rámolja ki a lakásomat, amikor élő adásban vagyok. Összepakolt mindent, például az új nyolc kás laptévémet, amit két hete vásároltam, és csak azután telefonált be a műsorba valami perverz ösztöntől vezérelve, és árulta el magát. Most pedig menekülésszerűen hagyja el a helyszínt, ugyanúgy szalad le a lépcsőn, mint én, rohan ki az utcára, csak ő a Szondi utca végén, én meg az elején, a körútnál...
Oravecz Imre: Feljegyzések naplemente közben
(Szél) Nem szeretem, kivált nem a napokig fúvó, kitartó, szünetmentes tavaszit, amely búgó hangot kelt az üregekben, mélyedésekben, eldobott palackokban, flakonokban. A létezés végességére, napszítta, fehér csontokra emlékeztet. A hegyek óvta ófaluban ez csak szellő, de itt a Tarna‑völgy oldalában, ahol szélcsendben is huzat van, már‑már vihar, és csak azért nem szedi a teraszasztalról a védőterítőt, mert kőnehezékekkel lefogatom...
Szilasi László: Kései házasság
A Csernyik cédula
Tavasz volt, és okot adott a bizalomra, hogy a rendőrség végre elfogta a balástyai rémet. Gerendában ez a jövőbe vetett bizalom úgy mutatkozott meg, hogy felült a biciklijére, és elindult Jamina mélye felé. A Fehér Galambban megivott egy pohár sört, aztán továbbhajtott a sorompó felé. Le volt zárva, áthajtott a Lyuk alatt, a fölötte zakatoló tehervonat hangja olyan volt a csőben, mint az amerikai Liberátorok zaja 1944 őszén. A Franklin utcán elhajtott a Kolozsvári utcáig, majd a Rózsa utcában megkereste a 11‑es számú általános iskolát. Az épület egy lebetonozott udvart zárt körül. Ott fociztak a napközis gyerekek. Leült egy padra. Hosszan nézte őket...
Tóth Krisztina: Talán Velencére
Összeszedem a holmikat, hogy elinduljunk a strandra, de a tornácra kilépve látom, hogy beborult az ég. Egész délelőtt tűzött a nap, még tíz perccel ezelőtt is éles árnyékot vetett a cseresznyefa, most meg tömött, lilásszürke felhők gomolyognak.
Zsoltika kijött. A földre kuporodva igyekszik belebújni a szandáljába. Ébredés óta percenként kérdezgette, mikor lesz már négy óra, most nincs szívem azt mondani neki, hogy mégse megyünk le a vízhez. A lányom a lelkemre kötötte, hogy négy előtt ne vigyem ki, nehogy leégjen. Felkötöm a fejére a sapkát, megcseréltem a lábán a szandit, mert megint kacsalábra vette fel, aztán fogom, beteszem a gyerekülésbe.
Gyalog legalább tíz perc a part, kocsival három. Ha az unokám nincs itt, többnyire lesétálok, akkor ihatok este egy pohár bort a kikötőben...
Háy János: A mutatóujj
A nyelvészet azért kurva bonyolult dolog, mondta a lány, főleg, ha az ember nem olyan faszsággal foglalkozik, hogy most finnugorok vagyunk-e, vagy törökök, hanem kognitív dolgokkal, mint a mutatóujj. Ez volt az ő szakterülete, és ebben aztán mindenki benne van, nem csak a finnek meg a törökök, hanem az egész világ, még a bevándorlók is, amikor rámutatnak a schengeni határra, hogy ott. Ja, mondta a fiú, az ágyban voltak, végre kettesben, a gyerekek már aludtak. És azt a kurva péhádét is meg kell írni, mert persze, ha nem lesz kész, ki fognak nyomni az egyetemről, és nem elég nekik, itt mondott egy oldalszámot, és nem elég nekik annyi hivatkozás meg publikáció, meg az opponensek mindenbe belekötnek, mert persze olyan hülyék, egyik sem ért a mutatóujjhoz, és akkor olyanokat mondanak, hogy kéne írni a hüvelykujjról is. Tiszta hülyék, nem. De, mondta a fiú, és az ujjait, ő az összeset, köztük a mutatót is végigcsúsztatta a lány bőrén, arról nem akart beszélni, hogy neki mennyi dolga van, mert nem akarta azzal is késleltetni az együttlétet. A lány visszaölelte, és akkor minden testrész munkába állt. A fiú azt gondolta, hogy csak ő tudja, milyen finom bőre van egy nyelvészlánynak, a lány meg először arra, hogy az melyik ujj, ami odaér, aztán csak arra, hogy jó...
Keresztury Tibor: A csend éve
Egy könnycsepp Boriszért
Nem, nem úgy indultak idén a napok, mint egykor Lentiben, részeg kiképzőnk nem ordította bele a tényállást a fagyos sötétségbe, mely szerint miközben mi hortyogva, mint az állat, telerejszoltuk a rendszeresített honvédségi paplant, mert ahhoz értünk, a faszveréshez, nem a háborúhoz, sok elbaszott szemüveges, az osztrák hegyivadász ezred megtámadta szeretett hazánkat, a Magyar Népköztársaságot, de mi, hála neki, az éber őrmesternek, résen állunk, visszavágunk. Nem adta üvöltve parancsba senki, hogy irány az égalja, cél az istenfasza, csatárláncba felfejlődve lassú futás, indulj. Nem, nem kezdtünk el szaladni a szélrózsa minden irányába bal kézzel a billegő rohamsisakot tartva a legelső bokor felé, hogy ott várjuk ki meglapulva, amíg elmúlik a vész, elvonul az ellen, nem lestük kuncogva rövidlátó, debil kiképzőnket, ahogyan a hajnal derengő pírjában tehetetlen dühhel forog a tengelye körül, néz északra, sasol délre, leveszi a tányérsapkát, megvakarja a fejét, nem találván magyarázatot rá, hova tűnt a gondjaira bízott század semmi perc alatt a támadás kellős közepén...
Nádasdy Ádám: Vár a századosom
Dobogó szívvel vágott át a Hyde Parkon, szép nyári este volt, még kilenc felé is világos. Korán van még, korholta magát, csak a szorongók jönnek ilyen korán, meg a kezdő külföldiek, pláne szocialista országból, ki fognak röhögni. Nagyon remélte, hogy nem látszik rajta a szocializmus. Most járt először Londonban, izgatta, hogy milyen lesz a határtalan szabadság. Leült egy tavacska partján, kicsit húzni akarta az időt, nézte a hattyúkat, de nem bírt veszteg maradni. Pesten egy tapasztalt ismerőstől azt hallotta, hogy Londonban a legnormálisabb hely a Champions (vagyis Bajnok) nevű söröző, az neki való, ott jól fogja érezni magát...
Spiró György: Nosztalgia
Nagyon helyre kis presszógépek voltak. A magasságuk jó 40 centi, és mindenük megvolt, ami kell. A henger vörösrézből készült, a kávét a fekete műanyaggal borított fogantyú alatt kellett betölteni a kerek alumíniumtartályba, és félcsavarral lehetett a helyére illeszteni, lent pedig úgy csöpögött ki a kávé a csészébe, mint a nagyoknál; igaz, hogy csak egy lyukon. A hengerben a fémhüvelybe illesztett tekercselés forralta fel a vizet, és a gőz átnyomta a kávén...
Sándor Iván: Az idő tárnái (III.)
Z. egymagában ült a Párizsból a normandiai tengerpart felé haladó szerelvény fülkéjében. Bámulta a házsorokat, az üzemanyag-állomásokat. Az első megállónál néhányan felszálltak. Szemközt idős asszony foglalt helyet
szép időnk van, mondta a kosarát elhelyezve. Húsos szendvicset csomagolt ki. A szaga elárasztotta a fülkét
Z. kinyitotta a gépét. Olvasta Véri Márton újabb levelét. A cukrászdakönyv után, írta, szeretném kidolgozni az elmúlt száz év magyar történelmének a hamisításokkal elfedett struktúráját, örökös szembefordulást a nyugati világgal. A vezéreszmét, a harcot, ami mindig bukáshoz vezetett...
Cserna-Szabó András: A kőgolyó
Április végén Sótartó Mihály azt hallja a Szamárdelelő csárdában egy Borda nevű makói ócskavas-kereskedőtől, hogy a románok már Békéscsabánál járnak. Mi a purgált picsát csinálnak ilyenkor azok a híres vöröskatonák, kérdezi Kokoska, a szobafestő, aki szintén a pultot támasztja, pléhbögréből issza a csongrádi törkölyt, amit egyesek csak „bokrosi fosatósként” emlegetnek és fogyasztanak. Tartsd a pofád, Kokó, ha nem akarod, hogy bajod essék, figyelmezteti Sótartó a piktort. Sótartó kapus a városházán, mindent első kézből tud, de hogy a románok már Csabán főzik a mamaligát, erről nincs tudomása. Nincs mitől félni, legyint a harcsabajszú csapos, Andrikó, Kun Béla mindent megtesz, őt aztán nem kell félteni. Hát nem is azt a kuglifejű törpezsidrákot féltem, szól Kokoska, hanem a saját seggemet. Igaz-e, komám, kérdezi röhögve Zubori urat, a kőfaragót, akit azért nem vittek el katonának, mert kicsivel a háború előtt megbolondult, azóta nem beszél, csak ugat, akár egy kutya, éjjel pedig nem alszik, mert az udvaron négykézláb vonyít a holdra. Zubori belenyal a sörébe, és azt mondja bárgyú pofával, vau-vau-vau...
Bán Zsófia: Csúcsdísz
Mindig a csúcsdísz, az hiányzik.
Hol a csúcsdísz?! Ami volt, tudod.
Feltűnik egy pillanatra, friss molyirtót teszel a szekrénybe, erős, felszálló levendulaillat, már-már émelyítő, és akkor, valahol ott, az akasztott molyirtók mögött.
Felfénylik egy felső polcon, egy doboz mélyén, egy hínáros tó fenekén pislákol talán, a szemed sarkából, periférikusan észleled a derengést, mint valami távoli ködcsillagét, de ahogy odakapod a fejed, kivetnéd pillantásod hálóját, eltűnik; nem, nem kialszik, hanem úgy, mintha ott se lett volna, hülyét csinál belőled, ez az igazság; de, hogy mi az igazság, azt kutyanehéz eldönteni, és egy kutya, hát, főleg, így decemberben, amikor hirtelen megnyílik az ég, lezúdul a városra az ólmos, szennyezett eső, és a bundája megszívja magát vízzel, na, akkor, kész, ereszd el. És ha elereszted, akkor bármi lehet, ez benne a profiterol, odakopizod a fa tetejére, és save. Mented, ami menthető. Csillogni fog, mint a kikefélt kutyaszőr egy nyári délután. Ereszd el...
Darvasi László: Olog
A szállodaszobákban már régen nem lehet dohányozni. Az ablakból ráláttam a színház épületére, amely olyan volt, mintha egy dühös óriás dobálta volna egymásra a hatalmas kőkockákat. A csarnokból még mindig sétáltak ki magányos nézők, végül előtódult egy nagyobb csoport, fiatalok voltak, és önfeledtek, egymás szavába vágva vitatkoztak, éles női nevetés halt el a késő estében, és aztán csönd lett. Akkor láttam először, ezen az első, valószerűtlenül langyos estén. November volt, és mintha tavasz, kora délután még pólóban is jártak a városban. De akkor már este volt...
Kukorelly Endre: Két és háromnegyed szonett Tandorinak
A mennyezet és a padló sorait használva
Gergely Ágnes: Zsoltár női hangra
Takács Zsuzsa: A szerző álma
Parti Nagy Lajos: A hévről
Szabó T. Anna: Eső napja
Kántor Péter: Hiába beszélek neked
Kemény István: Közlemény
Kálmán Gábor: Váltották a műszakot
Schein Gábor: Ó, rinocérosz (87.)
Marno János: És a homloka
Simon Bettina: Édes
Szlukovényi Kata: Dugó
Babiczky Tibor: Niflheim
Wirth Imre: Ne hidd szívem
Krusovszky Dénes: Ha ilyen lesz a vége
Karafiáth Orsolya: Cuki
Visky András: Látszik a fény
Mesterházi Mónika: Hogy nem
Pollágh Péter: Távoli kávé
(Frapin: 1270)
Markó Béla: A költészet értelme
Vörös István: 55 év
Hevesi Judit: A disznó éve
