Szerző: Gyarmati Andrea
2016.10.16.
Állok az asztalnál, és várok a soromra. Épp egy társaságban. Sorban állunk az ételért. Kedves arcú 40 és 50 közötti nő áll mögöttem.
Örülök, hogy látom, doktornő – mondja mosolyogva.
Visszamosolygok, mert ez a fajta kedvesség mindig meghat. Akármi is álljon a háttérben – az, hogy ismert sportolóként vagy látott orvosi tanácsokat adni a televízióban – jól esik, ha megismernek.
Nem vagyok celeb, sosem voltam, remélem, már nem is leszek. Igaz, erre az én koromban már elég kevés az esély. Tudom, van olyan helyzet, amikor bizonyára azoknak, akik másképpen vannak összerakva, mint én zavaró lehet a rajongók viselkedése. Én a magam részéről azt tudom mondani, mindig azt éreztem, hogy megbecsülés és szeretet vesz körül.
Sose bántottak idegenek. Soha nem volt zavaró vagy tolakodó senki, szerencsére. Viszont sokszor megéltem, hogy boldoggá tesz, ha valaki azt mondja: sokat drukkoltam annak idején a doktor néninek. Vagy azt: amikor kicsi volt a lányom, néztem a műsorát, és sok jó tanácsot adott. Talán ettől is érzi az ember néha hasznosnak magát. Vagy legalábbis én így érzem. Hogy segíthettem vagy képes voltam örömet okozni a sportteljesítményemmel. Van, akit zavar az ismertség, én mindig nagyon élveztem, ha idegenek ismerősként szóltak hozzám.
Mindez úgy gondolom, nem jár valakinek, inkább ajándéka az életnek, ha jól csinálod a dolgodat a medencében, vagy úgy hozza az sors, hogy szakértő lehetsz a médiában. Nem gondolom, hogy sértő, ha valaki nem ismer meg. Egy vagyok a sok közül, akit valamiért a közönség szeretete ismertté tett.
Tehát állunk az asztalnál, és nem ritka dolog beszélgetek egy idegennel.
Olvastam egy riportban, új könyvet készül írni, megkérdezhetem, ez most miről fog szólni?
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.