Riporter: KERÉNYI GYÖRGY
2023.07.13.
Erről van szó az interjúban:
„Mi fönntartunk egy pedagógusigényes rendszert, mert sok kicsi iskola van, és sok tantárgy.”
„Mindhárom oldalon ellenérdekeltségek vannak.”
„Ezt nem értik az emberek, és a kormány sem. Ők egy nagyon rossz iskolát képzelnek el.”
„Az életpályamodell, ami a mennyiségi munkáért megfelelő bért ígért differenciáltan, egyszerűen megbukott.”
„A kápókat megfizetik, a minőséget viszont büntetik.”
„Potemkin-falat állítanak a tankerületeknél, nehogy bárki belásson, hogy mindennap tűzoltás zajlik.”
„Budapest és az agglomerátum sokkal jobban megérzi ezeket a problémákat, mint a vidék.”
„Nem az oktatási kormányzat a bűnös, hanem a magyar nép, mindenki annyira el akar különülni.”
„A deszegregáció ma politikai öngyilkosság lenne.”
„Van racionalitása a kormány oldalán, de csak a saját szemszögükből racionálisak.”
„Nem azt kéne mondani, hogy nyolcszázezer forint lesz a bér két év múlva.”
„A pedagógus hatása iszonyúan erős, de az a baj, hogy ők ezt nem látják.”
A 2019/20-as tanévben a magyarországi általános iskolák 718 ezer nappali tagozatos gyerekével 75 ezer pedagógus foglalkozott. Az egy pedagógusra jutó tanulók száma nemzetközi viszonylatban is alacsony. Miért beszél mégis mindenki komoly pedagógushiányról?
Mindenütt csökkenés látható. Három ponton szivárog el a pedagógus. Egyrészt nem lép be elég új, itt nagy gondok vannak.
Mások lelépnek, ami nem mindig nagyon látványos. Most páran bejelentették, de sokan nem. Fordítva is működik: vannak, akik visszajönnek, ami szintén probléma, mert általában olyanok, akik éveken át nem tanítottak. Ők érezhetően kevésbé nyugodtak a gyerekekkel, náluk minőségi problémák mutatkoznak.
És vannak a nyugdíjasok. Látható, hogy négy-öt éven belül a pedagógusok fele eltűnik, ami nagyon nagy arány. Korábban nem lehetett visszafoglalkoztatni a nyugdíjasokat, amivel öngólt rúgott a kormány, emiatt most megszüntették. De egy csomó nyugdíjas egyszerűen kiégett, már nem öröm nekik ez a munka. Szerintem a nyugdíjasok visszafoglalkoztatása sem lesz problémamentes.
Másrészt érdekesen együtt jár az alacsony minőség és a magas nyugdíjasarány, bár nem azt mondom, hogy direkt ok-okozati összefüggés van. De ezzel lehet barkácsolni, és ez a kormány a barkácsolásban nagyon rutinos, viszont a minőségi közoktatástól egyre távolabb vagyunk. Szoktam mondani, hogy a magyar embernek annyira nincs fantáziája, hogy akkor fogja látni, hogy baj van, ha bezár az iskola.
Csak kötöm az ebet a karóhoz: ha egy pedagógusra tíz gyerek jut, az nem tűnik rossz aránynak.
Igen, de ez nem azt mutatja, hogy milyen bőségesen van pedagógus, ezt mindenképp a bérekkel együtt kell nézni. Svájcban kis tanulócsoportok vannak. Elég alacsony a tanulóarány és magas a bér, és működik a rendszer. Mi fönntartunk egy pedagógusigényes rendszert, mert sok kicsi iskola van, és sok tantárgy.
Amikor a pedagógusoknak mondom, hogy erőforrás szempontjából pazarló a rendszer, rögtön tiltakoznak, hogy harmincfős osztályban tanítanak. A magyar számok nem azt jelentik, hogy tízfős csoportok vannak, hanem van egy harmincfős osztály, amiben húsz tantárgyat kell tanítani. Hihetetlenül bután, pazarlóan van a rendszer megcsinálva. Ilyen pazarlást csak egy olyan gazdag ország, mint Svájc engedhet meg magának.
A fajlagos pedagóguslétszám arról szól, hogy mennyire pedagógusintenzív az oktatás. Minél alacsonyabb, annál több pedagógusra van szükségünk. De ezzel még semmi nem történt. Mert ha ez együtt jár azzal, mint Magyarországon, hogy alacsony a bér, akkor nem lesznek pedagógusok, vagy aki van, az nem elég jó. És pont ezért alacsony a bér, mert ennyi pedagógust nem tudunk magas béren foglalkoztatni. Ezért pedzegetik többen, hogy össze kéne vonni iskolákat. Nem azért, mert utáljuk a falusi kis iskolákat, és meg akarjuk őket szüntetni, hanem mert látjuk, hogy a béremelés mindennek az alfája és ómegája. Viszont béremelést akkor lehet csinálni, ha hatékonyabbá tesszük a rendszert. Ez az ára.
A fajlagos számot felejtsük el, az a pazarlást mutatja. Sokan, amikor indikátorokat állítanak össze, mindig beteszik a fajlagos mutatót mint pozitívumot, amitől a magyar rendszer hirtelen nagyon jónak fog tűnni. De ez csak a bérekkel együtt érdekes. Ha egy ország magas minőségben tud biztosítani ennyi tanárt, az jó, mert kis tanulócsoportok lesznek. De ha nem – és nálunk erről van szó –, akkor egyszerűen egy csomó feladatot a pedagógussal akarunk elvégeztetni, miközben nem fizetjük meg. Ez viszi egy betanított szakmunkás szintjére a szakmát.
Van még egy szempont. A pedagógushiány alapvetően attól függ, mik a státuszokra vagy az órák megtartására vonatkozó elvárások. Ha egy országban a tanárok kötelező óraszáma magas, akkor kisebb lesz a tanárhiány, ha alacsony, akkor tanárhiány látszik.
Ez is kétélű dolog. Ha magas a kötelező óraszám, azt egy kis óraszámban tanító pedagógus, például egy fizikatanár nem tudja egy kis iskolában teljesíteni, viszont nem akar átmenni egy másik iskolába is tanítani. Így egy csomó fizikatanár – ahogy láttuk a kutatásunkban – elvállal egy csomó más feladatot az adott iskolában, például gyerekfelügyeletet, ebédeltetést, hogy meglegyen az óraszáma.
Az oktatásirányítás megpróbálja kihasználni az energiáit, idejét?
A tankerületek szerettek volna egy mobil poolt csinálni arra, hogy mobilizálják a tanárokat. De ezek a fizikatanárok kérték, hogy ne kelljen másik iskolába menni, inkább bemennek a napközibe. Egy fizikatanár egy héten letanít nyolc órát, a többi kötelezettségét pedig a napköziben tölti le.
Akkor nem az oktatásirányítás tehet arról, ha a tanárok kevésbé mobilak.
Mindketten, mert a tanárok nem mobilak, az oktatásirányításnak pedig megállapodást kellene kötnie. Ehelyett a státusztörvénnyel megint elindultak abba az irányba, hogy hatékonyabbá tegyék a rendszert. De ennek csak akkor van értelme, ha közben a bérek is emelkednek, amit nem látok.
A tanárokat kötelezik arra, hogy utazzanak maximum három órát, de ez nincs benne a munkaidejükben. A bérüket pedig majd akkor fogják esetleg emelni, ha az unió ad rá pénzt. Ez így teljesen megalapozatlan.
Mindhárom oldalon ellenérdekeltségek vannak. A lakosok azt szeretnék, hogy közel legyen az iskola. De ha közel van, és kevés a gyerek, akkor kicsi és rossz lesz az iskola. Nekik meg kell mondani, hogy ez az opció: vagy közeli az iskola, de az nem lesz jó, vagy kicsit mentek messzebb, és ígérjük, hogy az jó iskola lesz.
A tanárok szintén nem akarnak mozogni. Nekik is meg kellene mondani, hogy ez így nem lesz jó, kicsit legyenek mobilak. Nem kell ötven iskolában, de kettőben fogtok tanítani, amihez kaptok közlekedési támogatást, vagy akár szolgálati autó is lehet a tankerületben.
És ott az oktatásirányítás, ami megörökölt egy pazarló rendszert, amire ő is rátett egy lapáttal.
Az a baj, hogy a politikai érdekek másról szólnak. A helyi lakos és a tanár sem látja át: ő csak biztonságot akar, és közeli iskolát. De ezt csak úgy lehet fenntartani, ha alacsony szinten, fékezett habzáson tartjuk a rendszert. Mindenkinek kéne lépni egyet. Erről szólna egy normális kommunikáció vagy egy tripartit tárgyalás, ahogy régen – amíg be nem szántották – a közoktatási tanács működött.
Mindenki bemerevítette az álláspontját. Ragaszkodunk az iskolánkhoz, a tanár nem mozog, mert ő abban az iskolában szeretne tanítani, az oktatásirányítás pedig, hogy ne veszítsen szavazatokat, inkább fenntartja ezt a pazarló rendszert, de persze bért már nem tud emelni.
Jelenleg 22–26 óra a közvetlenül tanításra fordítandó idő. A kilencvenes években még 18 volt, a kétezres években húsz. Amikor tanárhiány van, más országokban is próbálják növelni a kötelező óraszámot. A 22–26 óra, ami ellen nagyon tiltakoznak a tanárok, abszurd magas?
Igen, az, ha elvárjuk, hogy jó órák legyenek. Az OECD is legalább a letanítandó tanórák másfél-kétszeresére becsüli egy pedagógus munkaidejét, mert egy órára fel kell készülni, utána a folyamatokat, tanulókat értékelni kell. Ha 26 órát tanít, az már 52 óra, és még sehol sincs az adminisztrációval.
Ezt nem értik az emberek, és a kormány sem. Ők egy nagyon rossz iskolát képzelnek el, ahol a tanár bemegy, frontálisan előveszi a könyvet, kimegy, és már el is felejtette az egészet. De egy rendes, minőségi tanóra nem erről szól. Nem véletlen, hogy az európai országokban 18-20 tanóra kötelező. Ez nem azt jelenti, hogy húsz órát dolgozik, mert egy minőségi tanár felkészül egy órára.
Minden osztály más, és ha személyre szabott pedagógiát várunk el tőle, azt nem lehet rutinból csinálni. Mindig újra és újra kell kalibrálni, óratervet készíteni, visszacsatolni. Alapvető fontosságú a tanári értékelés minősége. Ha beskatulyázó, automatikus, az azt okozza, hogy a családi háttér ennyire meghatározza a tanulói teljesítményeket. A pedagógus nem fogja megfelelően értékelni a tanulókat, ha nem adunk rá se időt, se alkalmat, se felkészítést.
A 22–26 óra azért volt nagyon gusztustalan, mert teljesen fellazította az óraszámokat. Hozzájött az évi harminc óra ingyenes helyettesítés. A kutatásunk szerint a helyettesítésekkel a valós tanítási, tehát tanórákra fordított idő heti 27 óra. Egyszerűen embertelen 27 órát gyerekekkel koncentráltan foglalkozni és arra felkészülni. Az a baj, hogy nem értik az emberek, milyen a minőségi oktatás. Mindenki, a kormány is, gyerekfelügyeletben gondolkodik az oktatásban a XXI. században.
A másik nagyon negatív hatása ennek az volt, hogy a szabályozás annyira fellazította az óraszámokat, hogy összevissza volt a terhelés, de ugyanannyi bérezéssel. Az életpályamodell, ami a mennyiségi munkáért megfelelő bért ígért differenciáltan, egyszerűen megbukott. Ezt minden interjúalanyunk mondta. Aki harminc órát tanított, és aki 22-t, ugyanakkora bért kapott. Semmilyen összefüggést nem találtunk a pótlékok és a pluszmunkák között. Milyen motiváció ez? Semmilyen ösztönző nincs a rendszerben, rosszul van kalibrálva, pancser dolog.
Mindenki azt nézi, hogy hány darab tanár kell. A vizsgálatunkban az látszott, hogy a bérek és az egyéb tényezők – például kor, diploma, gyakorlat – között ötvenszázalékos a kapcsolat, ami gyenge. Vagyis csak felerészben határozza meg a béreket az, aminek szinte teljesen meg kéne határoznia: hány éves vagy, milyen diplomád van, milyen gyakorlatod.
Egy ilyen rendszer arra van felépítve, hogy ezek nagyon erősen hassanak, ehhez képest csak felerészben hatnak. A másik ötven százalékban pedig nem lehet tudni, hogy mitől szóródnak a bérek. Nem tudjuk összevetni, mert valószínűleg tankerületenként változik. Az egyik tanárt szerették, a másikat nem.
A pótlékoknál még kevesebb a látható összefüggés. Azokat egyértelműen, száz százalékban a pluszmunkának és az innovációnak kéne meghatároznia. Ehhez képest minden olyan tényező, amit meg tudtunk nézni, és ehhez kapcsolódik, csak nyolc százalékban határozza meg. Például a bemutatóóra tartása negatívan jár együtt a bérrel. Ez azt jelenti, hogy még bünteti is a rendszer, ha valaki innovatív.
Megnéztük, hogy kiket díjaz a rendszer. Azokat, akik ezt a rendies, törzsi pedagógustársadalmat fenntartják: az intézményvezetőket, az érettségivizsga-elnököket és a szakfelügyelőket.
Ez egy olyan rendszer, ami nem tud jól működni a szakma és a társadalom szempontjából. A kormány szempontjából viszont jól működik, mert ők csak azt akarják, hogy rend, fegyelem legyen, és meglegyen a gyerekfelügyelet. Ebből a szempontból jól kalibrálták. A kápókat megfizetik, a minőséget viszont büntetik.
Valóban nincs átláthatóan szabályozva Magyarországon, ahogy írják, hogy egy intézményben mennyi státusz lehet?
Ez megint a hoztam is meg vittem is. Elvileg szabályozva van. Egy igazgató azt mondja, hogy szeretne szakköröket, kísérleteket is betenni a fizikára, erre csinál egy tervet, amit a tankerületnek el kell fogadnia. Elfogadja, de utána nem tesz hozzá erőforrást. Azt mondja, oldjátok meg ti, ahogy tudjátok, túlórában, bárhogy. Ez egy látszólagos szabályozás, hogy elfogadom, aztán kifarolok mögüle, és nem teszem oda, ami kell hozzá...
