MÉRCE Szerző: SZARKA ALEXANDRA pedagógus2024.09.02.
...A következő gondolatok egy részét az Artemisszió Alapítvány Pedagógia a társadalmi változásokért c. konferencia megnyitóján mondtam el. Az írásom arról szól, hogyan lesz a minket érő pedagógiai tapasztalatokból társadalmi hatás, milyen lehet a társadalmi változáshoz vezető pedagógiai út. Mert meggyőződésem, hogy
ha igazságosabb társadalomban akarunk élni, akkor meg kell változtatnunk azt, ahogyan neveljük és tanítjuk egymást.
Elsőként fontos tisztán látni, hogy milyen az a társadalom, amire hatni akarunk, és miért ilyen. Egyenlőtlen és igazságtalan – ezt tudhatjuk személyes tapasztalatból, szerencsésebbek olvasási élményből, feleslegesnek tartanám sorolni az adatokat a szenvedés tényének igazolásához. Olyan társadalmi rendszerben élünk, ami az emberek jólléte és szükségletei helyett gazdasági szempontok alapján szerveződik: minél több haszon előállítása, minél olcsóbban, a természet és munkaerő kizsákmányolásával, mindezt valami mantraként ismételgetett gazdasági fejlődés érdekében. Megneveztük a kapitalizmust.
A gazdasági érdekek átszövik híresen egyenlőtlen iskolarendszerünket is, hatással vannak arra, hogy mit, miért és hogyan tanulunk. Ezt mutatja például a szakképzés piaci szempontok szerinti átalakítása, ahol a duális képzésben fiatalokkal már 15 éves kortól szakképzési munkaszerződést lehet kötni, és általában az, hogy a tudás értékét a piaci haszon határozza meg, lásd akkumulátorgyártás specializáció az egyetemen. Az aktuális nagyképet nézve, az iskolában eltöltött idő kimerül egy hosszú, munkaerőpiacra előkészítő folyamatban: miközben az ember várja, hogy legalább valamilyen papírja legyen meg ahhoz, hogy dolgozni tudjon. Mi a baj ezzel? Elsősorban nem az a probléma, hogy az iskola felkészít a munka világára, azzal szemben kell kritikusnak lennünk, hogy milyen a munka világa, amihez tudatos-tudattalan alkalmazkodásra nevel, és kit milyen munkára készít a különböző iskolatípusokban.
Végső soron az iskolában a bérmunka rendszerébe való betagozódás történik, abban meg sosem egyenlően vagyunk jelen – hogy meetingre vagy műszakra készülünk, az elég hamar eldől.
Pedig mennyi minden történhetne velünk ezalatt a legkevesebb 10 év alatt, amit kötelezően iskolában töltünk: szólhatna ez az idő arról, hogy megtaláljuk az érdeklődési körünket, kialakulnak bennünk a gondolkodás különböző formái, értékrendünk és hozzáállásunk a világhoz, megtapasztaljuk mit jelent közösségben létezni – tehát készülhetnénk a társadalomban való részvételre, ami nem csak munkából áll.
A munkaerőpiaci szempontok előtérbe helyezésével az iskola egyéb feladatai és a benne rejlő lehetőségek háttérbe szorulnak.
Mindemellett iskoláink mindennapjainak szerves része a kormány ideológiája, erőfitogtatása. Nemrég olvashattuk Orbán politikai igazgatójának programadó cikkét a konzervatívként feltüntetett pedagógiai fordulat szükségességéről – melyre válaszul egyébként több oktatáskutató fogalmazott kritikát – amihez a kormány majd ki is neveli saját pedagógusait a NKE-n. A gyakorlatban pedig marad a kontroll és retorzió: a nyári szünetet felülről jövő iskolaigazgató-váltások kísérték Székesfehérváron, Jánoshidán, Kispesten, Csepelen, majd a tanévkezdés előtt három nappal Sára Botond belerúgott még egyet a szegény gyerekekbe, bezáratva a Wesley iskolákat. Hatalom alkotás, gyakorlás és megtorlás különböző szinteken, miközben van ami változatlan: nehéz olyan tanárt – főleg majd földrajz-matek szakost – diákot és szülőt találni, aki elégedett lenne a közoktatás állapotával.
Pedagógiai tapasztalatból társadalmi hatás
A hatalom számára fontos intézmény az iskola, nemcsak munkaerőpiaci, ideológiai szempontból is. Nekünk is fel kell ismerni, hogy ami az osztályteremben történik, annak társadalmi hatása van.
Lehet, hogy nem emlékszünk a Pitagorasz-tételre, de arra igen, hogy milyen volt matek órán ülni; hogy bátorítottak-e kérdezni, ha valamit nem értettünk; hogy milyen szabályokhoz kellett alkalmazkodni, és ezeket igazságosnak tartottuk, vagy csak megszoktuk; hogy megbüntettek-e, amikor a másiknak segítettünk volna, és súgtunk; hogy jó magatartással értékeltek-e, amikor csendben ültünk; hogy mit értékeltek a dolgozatban, a memóriánkat vagy a gondolatainkat.
Ahogy arra is emlékszünk, hogy milyen ember volt az a tanár, akit szerettünk, hogyan tanított és nevelt. Az osztálytermi gyakorlatok társadalmi gyakorlatok formájában ismétlődnek meg: olyan tapasztalatokat szerzünk, amik velünk lesznek a munkahelyen, játszótéren, szavazófülkében – az élet minden területén érvényesülnek. Ebből kifolyólag az iskolában, az intézményes és intézményen kívüli oktatásban ott van a lehetőség arra, hogy a tanítás és nevelés tartalmával és módszertanával a társadalmi változás elősegítője vagy korlátozója legyen. Ezért is találó a „ma osztálya, a holnap országa” kifejezés. Persze ez fordítva is működik, a domináns társadalmi gyakorlatok is meghatározzák az iskola irányát.
Ha elfogadjuk, hogy tanítással, neveléssel képesek vagyunk formálni a társadalmat, akkor megfogalmazhatjuk a kérdést, hogy ahhoz a világhoz, amiben élni szeretnénk, milyen pedagógiára van szükség? Tegyük fel, hogy demokratikus társadalomban szeretnénk élni, ahol az emberek képesek kiállni önmagukért, és felelősséget vállalni egymásért. Nézzünk erre gyakorlati példát, és maradjunk a munkaerőpiacnál. Mi kell ahhoz, hogy egy sztrájkot megszervezzek a munkahelyemen? Először is éreznem és értenem kell, hogy engem igazságtalanság ér, hogy ami történik, az nem helyes, hogy túldolgoztatnak, nem fizetnek meg stb. Ehhez már rögtön olyan tudásokat és képességeket használok, mint a társadalmi helyzetértékelés és kritikai gondolkodás. Aztán hinnem kell benne, hogy a fennálló igazságtalan helyzettel tudok valamit csinálni, és ha cselekszem, akkor annak lesz valamilyen eredménye. Ehhez ki kellett alakulnia bennem valamiféle énhatékonyság-érzésének, hogy befolyással tudok lenni a világra, és bizonyos fokú társadalmi képzelőerő is szükséges hozzá, el kell tudnom képzelni, hogy a helyzetem lehetne máshogy, hogy a világ működhetne másképp. Ezek tanult és fejleszthető dolgok. Majd azt is végig kell tudnom gondolni, hogy ezt a problémát nem egyedül fogom megoldani, meg hát nem csak engem érint, hanem a körülöttem lévő többi dolgozót is. Tehát képesnek kell lennem arra, hogy közösségben gondolkodjak, az individuális logika által diktált egyéni alkukötések helyett.
De menjünk még eggyel tovább. Mi kell ahhoz, hogy a sztrájkolók mellett megszervezzek egy szolidaritási akciót? Mondjuk nem vagyok se BME-s oktató, se dunaferres dolgozó, de valamiért fontosnak érzem, hogy mindkét csoport tisztességes fizetést kapjon. Ehhez képesnek kell lennem arra, hogy átérezzem és megértsem a másik helyzetét, hogy tudjak azonosulni a csoporttal, akit igazságtalanság ér, és felismerve, hogy az ő ügye az én ügyem is, közösséget vállaljak vele. Olyan képességekkel kell rendelkeznem, mint az empátia és mentalizáció – utóbbi segít minket abban, hogy a másik viselkedése alapján értelmezni tudjuk annak helyzetét és állapotát. Mindkét példához lehetne tovább folytatni a sort, de még egy dolgot emelnék ki:
végezetül szükséges hozzájuk a kollektív cselekvésre való képesség, amely a közös cél elérése érdekében történik, és amihez a másikkal való együttműködés elengedhetetlen.
Az együttműködésre velünk született hajlamunk van, olyan sajátosság ez, amiben az emberi természet segít, nem pedig akadályoz bennünket.
Az előbb sorolt képességeknek mind szerepe lehet egy igazságosabb és emberibb társadalom létrehozásában. Amennyiben ilyen világban szeretnénk élni, ezeket kell erősíteni. A példákkal azt akartam érzékeltetni, hogy valójában sok minden kell ahhoz, amit egymástól olyan könnyedén várunk el a társadalmi változás nevében. Senki sem sztrájkszervezőnek születik, ezeket a képességeket, tudásokat elsajátítjuk, megtanuljuk. A társadalom cselekvőképessége és az egyén tanítása-nevelése összekapcsolódik...
