Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2026.01.02.
Nemes Dánielnek
New York, az új NDK
Volt idő, amikor nem kellett elmagyarázni, mi a különbség két világ között. Nem ideológiai szemináriumokon, nem narratív harcokban, nem identitáspolitikai kvízekben dőlt el, hanem a valóságban. Az NSZK és az NDK nem vitatkoztak egymással: egymás mellett léteztek, és már puszta létezésük is bizonyíték volt. Az egyik oldalon nyitott határok, pluralizmus, jogállam, felelősség. A másikon fal, besúgás, ideológiai tisztaságvizsgálat, és az a sajátos erkölcsi gőg, amely mindig a „felszabadítás” nyelvén beszél, miközben börtönkulcsot szorongat.
Ma újra egy ilyen pillanat küszöbén állunk. Csakhogy most nem Berlin a színpad, hanem New York.
Ma újra egy ilyen pillanat küszöbén állunk. Csakhogy most nem Berlin a színpad, hanem New York.
Nem Moszkva, nem Teherán, nem egy bukott állam peremvidéke. Hanem az a város, amely egykor a liberális demokrácia kulturális, jogi és morális fővárosa volt. Ahol a kisebbségek védelme nem puszta jelszóként harsogott, hanem – hosszú küzdelmek után, nagyjából a hatvanas évek közepétől – intézményesült; ahol az antiszemitizmus nem „értelmezési kérdés”, hanem felismerhető és elutasítandó jelenséggé lett, s ahol a politikai hatalom első reflexe nem a törlés, hanem az emlékezés és az elszámoltathatóság volt.
Ez a New York mintha most megszűnne létezni.
Az új városvezetés első gesztusai nem programbeszédekben, nem hosszú stratégiai dokumentumokban árulkodnak, hanem apró, de beszédes cselekedetekben. Digitális nyomeltüntetésben, kényelmetlen dokumentumok elrejtésében. Az antiszemitizmus-ellenes jelentések emlékezeti felszámolásában, a közösségi média „adminisztratív rendbetételének”
álcázott emlékezetrombolásában.
Aki azt hiszi, hogy egy tweet törlése jelentéktelen ügy, az nem értette meg a 21. századi hatalom természetét. Ma nem könyveket égetnek – metaadatokat manipulálnak. Nem irattárakat gyújtanak fel, hanem archívumokat neveznek át. A digitális emlékezet fölötti kontroll a politikai valóság fölötti kontroll előszobája.
És New York új vezetése pontosan itt kezdte.
És New York új vezetése pontosan itt kezdte.
Nem törekedett vitát nyitni az antiszemitizmusról, nem kísérelte meg, a tisztázás igényével, azt újradefiniálni, értő szakmai viták és a széles társadalmi párbeszéd részévé tenni. Nem fáradozott az előző városvezetés megállapításainak cáfolatával. Ehelyett egyszerűen eltüntette azokat, azzal a friss pozícióval járó, gyorsan tanult élvezettel, amellyel hatalomra kerülve már nem érvelnek, már nem a kampányban beigért „széleskörű párbeszédet” abszolválják, hanem a maguk kedvére, képére és hasonlatosságára törölnek, átírnak, és úgy tesznek, mintha mindig is ez lett volna a valóság. Ahogyan az NDK-ban sem vitatkoztak a nyugati sajtóval: egyszerűen nem engedték be.
De ne álljunk meg a gesztusoknál. A kinevezések világa mindig őszintébb, mint a kampányszlogeneké: ott derül ki, mit tart egy hatalom normálisnak, elfogadhatónak, vállalhatónak, és hogy „kicsodákon” keresztül milyen hagyományokhoz és nézetekhez kívánja valójában kötni önmagát. New York új elitje ezen a téren is különös következetességet mutat – olyan tanulságot, amelyet idehaza újra és újra elfelejtünk, pedig ideje volna végre komolyan venni.
Jogtanácsadónak Ramzi Kassemet nevezik ki, aki pályája során következetesen azon dolgozott, hogy a terrorizmust ne bűncselekményként, hanem „érthető reakcióként” mutassa be. Írásaiban és nyilatkozataiban nem az áldozatok jogai, hanem az elkövetők „megértése” kerül előtérbe. Itt messze nem a jogállami védelemről van szó, hanem az erkölcsi relativizálás visszafordíthatatlan következményeiről és annak normaromboló civilizációs áráról.
A humánerőforrásért felelős vezetővé kiszemelt Catherine Almonte Da Costa antiszemita közösségimédia-posztjai nem félreérthető szófordulatok, hanem klasszikus toposzok: pénzéhes zsidók, összeesküvés, kollektív bűnösség. Nem megbocsátható és elnézendő „fiatalkori hiba”, hanem kiérlelt, átgondolt világkép. Csak a botrány gyorsasága akadályozta meg, hogy hivatalba lépjen.
A „fiatalokért és oktatásért” felelős Zakiyah Shaakir-Ansari nyilvánosan pózolt a Hamász által használt fordított vörös háromszög előtt, amely ma már nem „palesztinpárti szimbólum”, hanem célmegjelölés: zsidók, civilek, újságírók ellen. Ugyanez a személy ünnepelte Assata Shakurt, a rendőrgyilkost, mint követendő példaképet. A pedagógiai üzenet világos: az erőszak akkor elfogadható, ha „jó ügyre” hivatkozik.
A közbiztonság kérdésében Mamdani az „élményalapú hitelesség” jegyében Mysonne Linent emeli pozícióba, aki fegyveres rablásért letöltött börtönbüntetés után szoros kapcsolatot ápol Louis Farrakhannal, az amerikai antiszemitizmus egyik legmérgezőbb alakjával. A gondolatmenet ismerős: nem baj, ha valaki elkövető volt, baj csak akkor van, ha az „uralkodó narratívát” kérdőjelezi meg. Mindez nem sokszínűség vagy kívánt politikai pluralizmus, hanem tudatosan és megfontoltan irányított erkölcsi (erkölcstelenségi) kiválasztás.
A múlt átírása természetesen soha nem technikai kérdés, hanem mindig jól átgondolt és világos célkitűzéseket tartalmazó hatalmi aktus. E vonatkozásban a hazai példatár is kimeríthetetlen. (A hazai példákhoz csak ajánlani tudom kedves kollégám, Gyáni Gábor legújabb írását: „Mit ér a szaktudomány, amikor látszólag felesleges?”, in: Aetas, 2025. 4. szám, 41-54.) Az ókori Rómában a damnatio memoriae azt jelentette: az illető nemcsak meghalt, hanem soha nem is létezett. Nevét kivésték, szobrait ledöntötték, képmását eltüntették. Nem vitatkoztak vele, hanem egyszerűen kitörölték. A modern autoriter rendszerek finomabbak. Nem vésnek, hanem adminisztrálnak. Nem kalapáccsal dolgoznak, hanem felhasználói jogosultságokkal. Nem könyvégetést rendeznek, hanem „kommunikációs racionalizálást”. A Szovjetunióban a fényképekről tűntek el emberek. A sztálini retus itt nem esztétikai szerepet töltött be, hanem állami igazságpolitikait. Aki eltűnt a képről, előbb-utóbb eltűnt a világból is. Ennek a logikának Magyarországon is megvolt a maga digitális fordulópontja: a „hosszú bájtok éjszakája”, amikor nem vitákban és nem törvényekkel, hanem egyetlen éjszaka alatt tüntettek el intézményeket, archívumokat és emlékezeti infrastruktúrákat.
A kollaboráció relativizálása, a holokauszt-emlékezet átkeretezése, a kritikus intézmények kivéreztetése mind ugyanabba az irányba mutat: ne az legyen, ami történt, hanem ami „jobban hangzik”. New Yorkban most ugyanez történik, csak liberálisnak tűnő csomagolásban. Nem az antiszemitizmus szűnik meg, hanem az antiszemitizmusról szóló beszéd. Nem a probléma oldódik, hanem a dokumentáció tűnik el. Ez a legveszélyesebb forma: amikor a hatalom nem tilt, hanem hallgat.
És végül a legbeszédesebb mozzanat, amelyet sokan „színes részletnek” tekintenek, pedig politikai teológia sűrítménye. Zohran Mamdani a föld alatt tette le az esküt. Nem metaforikusan. Fizikailag. Alagútban, lezárt térben. Nem a városházán. Nem a nyilvános térben. Nem a „föld felett”.
A tér soha nem semleges.
A föld alatti világ a titok, az ellenállás, a láthatatlanság tere. A modern politikai mitológiában – különösen a közel-keleti narratívákban – a föld alatti lét az „igazi harc” tere: alagutak, rejtőzködés, két világ. Fent jog, lent igazság. Fent törvény, lent erkölcs.
Ebben a térben hangzik el az eskü – a Koránra.
Önmagában ez még nem volna probléma. A probléma ott kezdődik, amikor a politikai gesztus nem magyarázza meg önmagát, hanem kérdéseket hagy maga után. Mert a Koránban valóban vannak olyan szöveghelyek, amelyek – minden történeti magyarázat ellenére – enyhén szólva nyugtalanítóak egy pluralista város számára: „Harcoljatok azok ellen – azok között, akiknek az Írás adatott –, akik nem hisznek Allahban… és nem vallják az igazság vallását mindaddig, amíg megadják a… ğizyát (értsd: sarcot), lévén, hogy becsületüket-vesztettek ők…” (9:29 – Korán, Bp. 1987. 133. Simon Róbert fordítása), „A zsidók és a pogányok a legellenségesebbek a hívőkkel (értsd: igazhitűekkel, azaz muszlimokkal) szemben…” (5:82 – 84.) „Öljétek meg őket, ahol csak rájuk leltek...” (2:191 – 23.) stb.
Lehet és kell ezeket filológiailag magyarázni. De politikai szimbólumként ezek nem magyarázatot, hanem bizonytalanságot keltenek, különösen egy olyan városban, ahol a zsidó közösség az antiszemita erőszak mindennapos tapasztalatával él. Esküt tenni a föld alatt, egy vitatott szövegre, a nyilvánosság felszínétől elzárva: ez messze nem ártatlan gesztus, sokkal inkább üzenet.
Lehet és kell ezeket filológiailag magyarázni. De politikai szimbólumként ezek nem magyarázatot, hanem bizonytalanságot keltenek, különösen egy olyan városban, ahol a zsidó közösség az antiszemita erőszak mindennapos tapasztalatával él. Esküt tenni a föld alatt, egy vitatott szövegre, a nyilvánosság felszínétől elzárva: ez messze nem ártatlan gesztus, sokkal inkább üzenet.
Ha ez az irány végigmegy – ha New York valóban infernálissá válik, ha az antiszemitizmus relativizálása és a terror erkölcsi mosdatása intézményesül –, akkor talán beteljesül a történelmi irónia. Ahogyan egykor az NDK bizonyította be, mit jelent a „népi demokrácia”, nem izgalmas vitákban, párbeszédekben, hanem omladozó házakban, félelemben, menekülésben, úgy most New York is bizonyíthatja, mit jelent az a politika, amely erkölcsi felsőbbrendűségről beszél, miközben eltörli a valóság nyomait.
Ez részemről persze nem kívánság, sokkal inkább keserű remény: hogy a valóság végre erősebb lesz az ideológiánál.
Mert vannak korszakok, amikor nem érvek győznek. Hanem falak. Alagutak. És városok, amelyek elfelejtik, kik voltak.
• Iványi, Puzsér, Pankotai, Kéri, Thuróczy, ... 
