NÉPSZAVASzerző: FABINY TAMÁS2021.04.04.
Amikor tavaly ilyenkor a Bécsi kapu téren az üres templomban prédikáltam az üres sírról, azt gondoltam, hogy egyszeri ez a megrendítő élmény. Ám ez már a második húsvétunk a koronavírus árnyékában. Hol van ilyenkor Isten? Kérdezik hívők és kívülállók egyaránt. Szenczi Molnár Albert szép fordításában a „Mint a szép híves patakra…” kezdetű 42. zsoltár is egy ilyen élethelyzetet mutat be: „Könnyem lett a kenyerem / éjjel és nappal, / mert egész nap ezt mondják nekem: / Hol van a te Istened?” (Zsolt 42,4). Lelkészként, aki sok embernek szoktam igét hirdetni mellbe vág és megszégyenít a következő mondat is: „Arra emlékezem, / hogy milyen tömeggel vonultam, / és hogyan vezettem Isten házához / hangos ujjongással és hálaénekkel / az ünneplő sokaságot.” Most nincs hangos ujjongás, elnémultak az énekek. Könnye lesz a kenyere a gyermeknek, aki mindkét szülőjét elveszítette a járványban. Sírva tárcsázzuk a kórházat, hogy lélegeztetőgépen van-e, akit szeretünk. A sokat tapasztalt orvosnő zokogva bújik ki szkafanderszerű ruhájából egy végtelen hosszúságú műszak végén. Lelki szomjúságunkban valóban eltikkadt szarvasként kívánkozunk a hűvös patakra. Hol van Isten ilyenkor?Ű
A válasz megtalálásában Elie Wiesel segít. Az éjszaka című írásában a koncentrációs táborba vezet minket, ahol három embert nyilvánosan felakasztanak. Közülük ketten felnőttek, ők hamar meghalnak. A kis Pipel, „a szomorú szemű angyal” teste azonban túl könnyű, így fél órán keresztül folyik a haláltusája. „Hol van most az Isten?” – kérdezi valaki. Az író a következő választ hallja magában: „Hol van? Ott, - ott lóg az akasztófán...” Magam úgy értem ezt a mondatot, hogy Isten nem távolról nézi a szenvedést, hanem együtt szenved az emberrel. Az amúgy „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” nehezen találja a szavakat, amikor a kompasszió, az együtt-szenvedés példájaként mutatja be a szolgát, aki „megvetett volt, és emberektől elhagyatott, / fájdalmak férfia, betegség ismerője” (Ézs 53,3).
A kereszténység Jézus előképét látja ebben a megvetett szenvedő szolgában. Nagypénteken ezt mondhatta a maroknyi vert sereg, amely el merte Jézust kísérni a keresztig: „Nem volt neki szép alakja, akiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna” – ám aztán nagyon halkan talán így idézték tovább a prófétát: „a mi betegségeinket viselte, / a mi fájdalmainkat hordozta; a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (Ézs 53,4-5).
A „koponyák helye” Jeruzsálemen kívül, a város szeméttelepének közelében magasodott. Mint egy dögkút, a kerítésen kívül. Sintértelep, távol a lakóházaktól. A megfeszített Jézusnak csakis a falakon kívül volt helye. Ennek is megvan az előzménye a héber Bibliában. „Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre – ott kell megkövezni”, olvassuk a Tórában (3 Móz 24,17). A Golgota Jeruzsálem egykori falain kívül, a nyugati és az északi városfal találkozásánál lehetett. Ám ez korántsem topográfiai, hanem teológiai kérdés. A Názáretit istenkáromlónak tekintették, akit „a táboron kívül” kellett likvidálni.
A megváltás műve nem a Birodalom császári fővárosában, hanem annak egy távoli provinciájában valósult meg. Egy elnyomott, megszállt nép politikai hatalommal nem rendelkező fia nevéhez fűződik. Mindez ráadásul a városon kívül, a szeméttelepen történik.
Valami ilyesmire volt példa karácsonykor is. Hiába helyezi el az evangélista a Római Birodalom nagy összefüggésében a történéseket, említést téve Augustus császárról is, a megváltó egy távoli helyen született. Még csak nem is Jeruzsálemben, hanem a szinte no-name Betlehemben. Szegény napkeleti bölcsek is alig találtak oda: nem véletlen, hogy először Heródes jeruzsálemi villájában csetlettek-botlottak. Jézus azonban nem palotában, hanem kunyhóban született. Azért az istállóban jött a világra, mert a vendégfogadók ajtajai bezárultak Mária és József előtt. Talán ilyen szavak kíséretében csapták be előttük az ajtót: „Kívül tágasabb!” És Jézus ettől kezdve ennek tudatában élt: kívül tágasabb. Mindezek fölött Józsefnek Heródes bosszújától még Egyiptomba is kellett menekítenie családját, vagyis Jézus lényegében már csecsemő korában megtapasztalta, mit jelent menekültnek lenni. Kívül tágasabb? A falakon kívül, határokon kívül, a menekülttáborban. Felnőttként is ezt mondta: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs fejét hova lehajtania” (Mt 8,20)...
