Szerző: TAMÁS PÁL
2019.09.15.
A rendszerváltás külföldi szakértői a magyar politikai jövőt először a német 1945 mintájára képzelték el. De ebből semmi sem lett: '45 után a népbíróságokkal, az elpusztított vidéki zsidóság tulajdonának felélésével, a kisnyilasok beépítésével az akkori baloldal közlegényei közé, nálunk nem volt helye a német bűntudatnak. A 89-es antikommunizmusnak különben sem volt köze a 45-ös posztnácizmushoz. Ott 45-ben létezett - valódi, vagy csak mimikri - bűntudat a közelmúltért, 89-ben semmi ilyen nem volt, sem Pesten, sem Kassán, sem Krakkóban.
Személyes nyugtatószer
A most is értelmezhető, működő újabb német társadalomkezelési alapmodellt, amit sok évig Angela Merkel is működtetett, igazán Willy Brandt, majd később Gerhard Schröder rakta össze. Merkel kisebb részben még mindig az ő játékdobozukat használja a polgári oldalon, de nem sokat változtatva. A modell egyszerű: a közönség sürgős problémáival kell foglalkozni, s azokat kell szembetűnően megoldani. Az teljesen mindegy, hogy a problémák valódiak, vagy csak felületesen odakentek. Mindenesetre a problémaprezentáció része a problémamegoldásnak.
Schröder tehát teremtett, vagy intézményesített egy problémakezelési módot, amit később Merkel elfogadhatóként kezelt. S mert ez bizonyos konszenzusteremtési módokra épült, amelyeket a közügyek kezelési formái szempontjából nem csak szocdemként, hanem centristaként is elfogadhatónak tartottak, a magyarok és a többi közép-európaiak - sem Orbán, sem ellenfelei - nem gondoltak annak másolására, vagy követésére.
Közben a híres német technokrata sikermodell fontos helyeken kilyukadt. Az autóipar ragaszkodott kulcstechnológiaként a dízelhez, miközben ma már világos, hogy más megoldásoknál gyorsabban kiszorul a nemzetközi piacról. Meghirdették, hogy közvetlenül ott lesznek a digitális világban az amerikaiak nyomában, közben azonban a koreaiak nem is olyan csendben elhúztak mellettük. S elég világos, hogy amikor már szinte mindenütt a hálózatokban üvegszálakról van szó, a németek sok helyen még mindig rézkábeleket használnak, miközben Merkel négy cikluson át innovációról beszélt. Még a Handelsblatt, a kapitalisták lapja is elismeri, hogy a kommunista kínaiak most jobban és pontosabban tervezik a jövőt. Érdekes, hogy míg a kínai típusú társadalomépítéstől az angol-amerikai liberálisok láthatóan rettegnek, addig a konzervatív németeknek a dolog inkább imponál. Ilyesmiről németül is sokat olvasva undort nem igen éreztem.
Az még rendben volt, hogy a technológiai elágazásoknál a “nyugi, megoldjuk” jelszavával Merkel folyamatosan nyugtatgatott. Majd szó szerint ugyanezt mondta a menekültkérdésnél is. Persze valóban nagyon sok minden történt, a gazdaság és a társadalom a menekülteket milliószámra szívta fel. Közben persze, lassan fogytak a Merkel-évek. S nem tudjuk, ki mire és hogyan emlékezik az egészből. Gondolom, nem arra, amire itt és most mi fogunk a Merkel-korról emlékezni. Nemcsak azért, mert az az ő életük volt, és nem a miénk. Végül is mi nem a Merkel-féle történetekre emlékezünk, hanem elsősorban azok anti-orbánista interpretációi vannak most még a fejünkben. Merkel legfeljebb itt is, ott is minta lehet arra, amihez mérhetjük magunkat: mit tehettünk volna ahelyett, mint amibe és ahogy belebonyolódtunk?
Merkelben a németek egy időre megtalálták azt a tartós személyes és személyre szabott nyugtatószert, amit elvben a politikusaitól Európa vár. Nálunk meg sehogy sem akar összejönni a 90-es évek óta egyik oldalon sem. S egyébként nem jelent meg máshol sem Európában - sem az új , sem a régi tagállamokban. Valószínűleg Merkel mint kollektív depresszió-kezelési megoldás volt évekig Németországon belül és kívül egyaránt az igazi. S korszaka akkor fejeződött igazán be, amikor ez a hatás elmúlt. De a kancellár depi-ellenes megoldásként itthon is működött. Furcsa módon sokan használták...
ITT OLVASHATÓ
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.