Szerző: VÖRÖS SZABOLCS
2025.02.24.
Kedves Barátaim! Dorohi druzi!
Nem veletek kezdődött, tulajdonképpen. Talán még a járvány alatt. Magyarországon akkoriban vesztették el jelentéseiket a szavak. Amikor oltásellenesnek bélyegezte azt, aki egyáltalán kérdezni mert. Azt ígérte, hogy aki beteg, meggyógyítják – aztán meghalt több tízezer magyar. Öt évvel később mégis büszke rá. Film is van róla. Szóval mintha akkor indultunk volna a lejtőn meredeken lefelé. Mentségféle, tudom, és abból sem a legjobb. Megértem, ha azt gondoljátok, hogy ami azóta történt – megmagyarázhatatlan.
Megmagyarázhatatlan, hogy három év alatt egyszer sem hibáztatta az agresszort. Sőt, arról beszél, hogy Putyin még soha nem szegte meg a szavát. Megmagyarázhatatlan, hogy levegőnek néz titeket. Elmegy nagy nehezen Kijevbe – az oroszpártiságához fügefalevélként használt Kárpátalján persze nem áll meg –, de ott a külföldi állami vezetők szokásos gesztusai közül a legelemibbet sem végzi el. Pedig egyre több hely van a városban, amit meg lehet koszorúzni…
Előbb azt mondja, elvesztettétek a szuverenitásotokat, majd Afganisztánhoz hasonlít benneteket. Úgy, hogy az állam bizonyos feladatait – a vasút működtetését például – hatékonyabban látja el nálatok, mint nálunk.
Legutóbb „Ukrajna nevű területről” beszélt meg ütközőállamozott, amikor a szájára vette a hazátokat. A közönsége meg éljenzi.
Zsurnalizmusnak nevezte pár nappal a történtek után, hogy a világ azokat okolja Bucsáért, akik tették: az oroszokat. Meg is van az eredménye: nálatok mindössze 3 százalékkal népszerűbb, mint a társagresszor Lukasenka, nálunk meg az egyik propagandistája nemrég már hamiszászlózott. A Pravdájukban kente rátok az egészet. Aztán amikor jelentkezett valaki, hogy ingyen elvinné és körbevezetné, az agitpropos behúzta fülét-farkát. Hogy ő fél. Nincs egyedül, persze: egyetlen kormánypárti kollégája sem járt felétek. Nemhogy a fronton vagy Kijevben, de még Lvivben sem nagyon. Így osztják itthon az észt, három éve. Egy volt, aki elment – Mariupolba, az oroszokkal.
Druzi!
Értem, hogy azt gondoljátok: ez mind semmi ahhoz képest, amit a külügyminisztere művel. Aki hazajár Lavrovhoz, miközben úgy beszél rólatok, mint az ellenségeiről. A főnöke árnyékából háborúpártiz mindenkit, aki szerint nincs rendben, hogy lerohantak benneteket, és segítene nektek. Legtöbbször lassan és nem eleget – van, amikor azért, mert ő lassítja.
Leveteti a háborús őrületet ortodox mesébe öltő ex-KGB-s főpapot a szankciós listáról, aztán sűrűn veti a keresztet a kápolnában. Ukrajnába persze ő sem jár
– három év alatt egyszer volt Ungváron –, a helyettesét küldi néha. Ő meg legutóbb a külügyminisztériumotok előtt kérdezett fel titeket az éppen aktuális itthoni hazugságról. Az első nyolc év háború áldozatainak emlékfalától száz méterre. Állítólag megváratta a vonatot is, ami Munkácsról vitte Kijevbe, de ezt ne írjátok meg!
Képzeljétek, most annak örülnek, hogy a nagyhatalmak felosztanak titeket! Szerintük úgy kellene befejezni ezt a borzalmat, hogy ti nem szóltok bele. Mondják ezt Magyarországról, tudván tudva, mit jelent, amikor valakik – ugyanazok, akik most – nélkülünk döntöttek rólunk. Magyar érdeknek hazudják, ami történik. Hogy a rátok támadó Oroszország megtarthatja, amit összezabrált. Területet, erőforrást, az elrabolt gyerekeiteket. Hogy nem lesz következménye a tömeggyilkosságoknak, a városaitok porig rombolásának, a jövőtök felégetésének. Sőt, helyette még nektek kellene odaadnotok, ami maradt. Annak az országnak, amely azt ígérte, támogat, ameddig kell, majd most titeket okol a háborúért. Szóval ennek örülnek itthon. Mondtam már: nincs jelentése a szavaknak. Itthon ’56-ot is büntetlenül gyalázhatják...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.