Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.07.03.
Az emberek most úgy érzik, teret kaptak, megszólalhatnak végre, és reménykednek, hogy kíváncsiak is lesznek a véleményükre azok, akik most döntési pozícióban vannak.
Érdekes kép van bennem erről az egészről. Egyrészt értetlenül nézem a parlamenti közvetítéseket (a Hír Tv-től megkímélem magam), ahol a választások előtt döntési helyzetben levő, az akkori ellenzéket kigúnyolva alázók, akik bármit megtettek kényük-kedvük szerint, most kisebbségi helyzetből olyan dolgokat kifogásolnak, melyek, amikor ők irányítottak, teljesen elfogadható volt számukra. Most viszont teljesen meghasonulva korábbi önmagukkal, mindenért támadják a regnáló hatalmat. Érdemi vita nincs, így nem is lehet, csak a támadás mozgatja őket. Nyilván a reakciók meg ennek megfelelőek.
Másrészt nagyon sok megkeresést kapok, ami leginkább arról szól, hogy segítsek nekik abban, hogy közelebb kerüljenek a döntéshozókhoz. Ezen a vonalon én nem igazán tudok segíteni, mert nekem sincs kapcsolódásom hozzájuk. Persze vannak ismerősök, akikkel a régi emailcímükön korábban kapcsolatban voltunk, ezeket készséggel megadom, de nem tudom, van-e kapacitásuk arra is, hogy az így hozzájuk érkező megkereséseket nézzék.
Sokan vállalnának állást az új felállásban, de nem tudják, kit keressenek, mások kidolgozott, kipróbált szakmai programjuk, vagy épp csak ötletük beépülési lehetőségét remélik, és persze vannak, akik közös gondolkodásra hívnak, mert szeretnének nemcsak problémafelvetéssel, hanem megoldási javaslatokkal is előrukkolni. És van, aki egy-egy ilyen munkacsoport koordinálása miatt keres, de erre nem tudok most vállalkozni.
A különféle hálózatokban, főleg oktatási vonalon már működnek ilyenek, félő, hogy mint eddig sokszor megtapasztaltam, párhuzamosan futnak ezek a kezdeményezések, és nem történik kapcsolódás közöttük. De talán még fontosabb lenne, hogy a kormányzat felé tudjanak kapcsolódni.
Tudom persze, hogy ezt a hatalmas munkát felépíteni, a működés rendszerét létrehozni óriási feladat. Nagyon nehéz a prioritásokat megállapítani úgy, hogy a többségnek megfeleljen, mindenki a saját területét szeretné javulni látni, lehetőleg azonnal. Türelem kellene, tudomásul venni, hogy soká ér le a változások szele a rendszer alsó szintjére.
Nagyon érdekes leveleket is kapok. Olyanoktól, akik továbbra is rendszerabúzus alatt élnek, és ők nem is mernek nyilvánosan kommentelni sem, de megosztják velem privát üzenetben, hogy a főnökük épp úgy működik, mint eddig. Mintha nem lett volna a választás.
Érdekes ez is. A felülről-lefele haladó változásokban az emberi reakciókat figyelni. Sokszor érthetetlenek. Azt hiszem, azért van így, mert ebben szocializálódtak az emberek az elmúlt 16 évben. Akik a lojalitásuk miatt kaptak vezető pozíciót, ők nem tudnak egyik pillanatról a másikra váltani. Gyanítom, hogy tudásuk sincs rá. Ők csak azt tapasztalták meg, el kell nyomni minden kritikai hangot, ne hangosodjon ki semmi, a legfontosabb, hogy betartsák, amit kérnek tőlük. És most még nem kér tőlük senki sem mást, csak, hogy működtessék tovább az intézményeiket. Ők meg teszik ezt úgy, mint eddig. Erőből, az átvett minta alapján, a “mindent megtehetek, mert én vagyok a főnök” attitűddel.
Akik pedig abban szocializálódtak, hogy ne konfrontálódjanak a főnökeikkel, mert úgyis ők húzzák a rövidebbet, még most is hallgatnak, bár a folyamatosan kiboruló csontvázak egyre inkább abba az irányba mozgatják őket, hogy ne tegyék, hogy lehet hangot adni annak, amivel nem értenek egyet. Mert már egy más világ van. De nagyon sokan még mindig félnek.
Amiből a legtöbb megkeresést kapom, az a munkaerőpiaci téma. Ebben a szakképzéstől a cégek munkaerőhiányáig széles a skála, azt hiszem, mindenki érzi, hogy itt égető a probléma. Milyen új struktúra lesz a szakképzésben? Jól kapcsolódik-e majd a munkaerőpiachoz? Mit lehet tenni a most a közmunkában, vagy a szürke-feketezónában jövedelemhez jutókkal, őket hogyan lehetne bevonni a cégekhez, ahol munkaerőhiány van? Mire lenne szükség ahhoz, hogy a cégek olyan munkaerőt kapjanak, amire kiszámíthatóan építhetnek? Mit lehetne tenni a leszakadó térségekben élő, nem mobilizálható emberekkel?
Ami nekem nagyon tetszik, hogy a legtöbben nem úgy gondolkodnak, hogy na, ez az oktatáshoz tartozik, vagy a szociális ágazathoz, esetleg a foglalkoztatás-politikához, hanem érzik, hogy a probléma csak olyan struktúrában lesz megoldható, amiben felolvadnak ezek a határok, és közösen megtervezett, összekapcsolódó hatásokban kell gondolkodni. Mert eddig szerintem ez egy nagy hiba volt, hogy az “ez már nem az én dolgom” mentalitás jellemezte az ügykezeléseket, miközben az okokkal senki sem foglalkozott. Az ügyek ugyanis kezelhetők egy-egy területen belül, de az okok nem. Oda komplex munka szükséges.
De most, legalábbis a visszajelzésekből ezt látom, még abban a szakaszban van az építkezés, amiben nagyon ágazatiak az elképzelések. Ami persze érthető, előbb kell az egységeket felépíteni, aztán összekapcsolni… de közben minden megy tovább, és akinek most kellene az életéhez valamiféle megoldás, ő nem tud várni.
És kicsit félek, mert most még nagy a “flow”, az emberek tele vannak tettvággyal, ötletelnek, akarnak, viszi őket a lendület, a változások lehetőségének öröme, de ha nem találnak kapcsolódást, elhalhat a lelkesedés.
Persze nem akarok én is egy “okoskodó” szerepben feltűnni, aki kívülről mondja meg a tutit. Pontosan tudom, mekkora munkára vállalkoztak azok, akik pozícióba kerültek. Csak sokan írnak, keresnek, és már túl sokszor elhangzik: “én már ezt elengedem…”, mert nem találnak kapcsolódást, nem kapnak visszajelzést.
Ezeket az “alulról jövő” ötleteket, felvetéseket pedig érdemes lenne összegyűjteni, egy felületen legalább, tematizálva, visszacsatolva, türelmet kérve, hogy érezzék az emberek az odafigyelést, a törődést. És biztos vagyok abban, hogy nagyon sok hasznosítható dolog is van ezek között. Minden területen.
A “végeken” pedig dolgoznunk kell tovább. Most sokan kerestek, hogy a beiskolázási támogatás mennyiben segít? Nyilván segítség, óriási… de ez is egy adomány. Az adomány pedig önmagában nem mozdít előre, csak tüneti kezelést ad. Ami persze nagyon fontos, ha ég a ház, akkor oltani kell a tüzet. De ha fenntartható változást szeretnénk, akkor fejlesztő segítségnyújtásra van szükség, az aktivitást, a változtatni akarást támogató segítségnyújtásra, ami egy hosszú távú munka. A családokhoz igazodó feltételrendszerek kiépítésével, következetes támogató munkával és közösségi megerősítéssel működhet. Prevencióval, összehangolt hatásokkal.
Most esély van erre. Reménykedjünk, hogy jó fókuszokkal elindul majd a társadalmi szakadék csökkentése. A türelemre azonban nagy szükség lesz. Mindenkitől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.