Szerző: KRAMARICS SZANDRA
2026.07.03.
„Itt… hogy mondjam…emberek vagyunk mindannyian. Még azok is, akik oda csúsztak le, ahova lecsúsztak. De nagyon sokszor nem kezelnek akként [emberként]” – így foglalta össze jelenlegi életét Edit, aki az elmúlt évtizedekben szinte minden oldalról megtapasztalta a szociális ellátórendszer működését. A negyvenes éveiben járó nő mentális problémái miatt fiatal kora óta többször megfordult a pszichiátrián, később pedig olyan betegségek is jelentkeztek nála, amelyek a mindennapokban állandó fizikai fájdalmat okoznak neki, így kerekesszékbe kényszerült. Ehhez a rossz egészségi állapothoz családi konfliktusok és sorozatos traumák társultak, melyek hatására Edit fokozatosan elveszítette lakhatását, majd a munkáját is. Ma egy közepes méretű magyar város hajléktalanszállóján él; szeretne innen kijutni és egy kis lakást bérelni, de a rokkantsági ellátás és fogyatékossági támogatás összegéből erre alig van esélye. A mindennapi megélhetés mellett még a szükséges kaució összegét sem tudja félretenni, így egyelőre nem lát kiutat a helyzetéből. Folyamatosan romló egészsége lehetetlenné teszi számára a munkavégzést, így nem képes arra sem, hogy plusz bevételhez jusson. Mindez nagyon megviseli, rendkívül borúlátó a jövőjét illetően.
Edit története egyike azoknak az elbeszéléseknek, amiket az öt országban (Egyesült Királyság, Észtország, Magyarország, Norvégia és Spanyolország) megvalósuló Jóléti Tapasztalatok (Welfare Experiences) kutatási projekt gyűjtött össze. Számos korábbi, a témában született kutatással szemben itt részvételi eszközökkel, az érintetteket bevonva, személyes élményeiken keresztül közelítették meg a témát. A kutatás azt vizsgálja, hogy mit él át egy olyan ember, aki a rokkantsági ellátásával, fogyatékossági támogatásával vagy akár álláskeresési járadékával kapcsolatban megy be egy hivatalba – Magyarországon például kormányhivatalba, az önkormányzathoz, a NAV-hoz vagy a Magyar Államkincstárhoz – ügyet intézni.
Visszatérve Edit történetére: a kutatás megállapításai szerint az állam által nyújtott pénzbeli ellátás nem elég arra, hogy biztonságos megélhetést teremtsen a rászorulóknak, mivel az utóbbihoz munkaviszony vagy legalábbis biztos családi háttér szükséges. Hiába biztosítja az állam Edit számára a minimális túlélést, arra már nem ad lehetőséget, hogy érdemben javítson a helyzetén, ráadásul az ügyintézés során sokszor a lenézést és a közönyt is meg kell tapasztalnia. Bár Edit is találkozott segítőkész állami alkalmazottakkal is, leginkább negatív élményekről számolt be. Ő azonban sosem az egyént tette felelőssé, hanem a magyar szociális rendszert: „rossz tapasztalataim több is van, mert nagyon be van szűkülve a szociális háló, nagyon sok mindenre kéne odafigyelni. Az a legnagyobb probléma, és én ezt azzal vonom párhuzamba, hogy Magyarország szegény (…) és nagyon alacsonyak az értékhatárok. Egy méltányossági közgyógynál nonszensz, hogy ha 300 forinttal több az egy főre jutó jövedelmem, akkor ezért elutasítják. amikor a gyógyszerem több mint 30 000 forintba kerül”...
Edit története egyike azoknak az elbeszéléseknek, amiket az öt országban (Egyesült Királyság, Észtország, Magyarország, Norvégia és Spanyolország) megvalósuló Jóléti Tapasztalatok (Welfare Experiences) kutatási projekt gyűjtött össze. Számos korábbi, a témában született kutatással szemben itt részvételi eszközökkel, az érintetteket bevonva, személyes élményeiken keresztül közelítették meg a témát. A kutatás azt vizsgálja, hogy mit él át egy olyan ember, aki a rokkantsági ellátásával, fogyatékossági támogatásával vagy akár álláskeresési járadékával kapcsolatban megy be egy hivatalba – Magyarországon például kormányhivatalba, az önkormányzathoz, a NAV-hoz vagy a Magyar Államkincstárhoz – ügyet intézni.
Visszatérve Edit történetére: a kutatás megállapításai szerint az állam által nyújtott pénzbeli ellátás nem elég arra, hogy biztonságos megélhetést teremtsen a rászorulóknak, mivel az utóbbihoz munkaviszony vagy legalábbis biztos családi háttér szükséges. Hiába biztosítja az állam Edit számára a minimális túlélést, arra már nem ad lehetőséget, hogy érdemben javítson a helyzetén, ráadásul az ügyintézés során sokszor a lenézést és a közönyt is meg kell tapasztalnia. Bár Edit is találkozott segítőkész állami alkalmazottakkal is, leginkább negatív élményekről számolt be. Ő azonban sosem az egyént tette felelőssé, hanem a magyar szociális rendszert: „rossz tapasztalataim több is van, mert nagyon be van szűkülve a szociális háló, nagyon sok mindenre kéne odafigyelni. Az a legnagyobb probléma, és én ezt azzal vonom párhuzamba, hogy Magyarország szegény (…) és nagyon alacsonyak az értékhatárok. Egy méltányossági közgyógynál nonszensz, hogy ha 300 forinttal több az egy főre jutó jövedelmem, akkor ezért elutasítják. amikor a gyógyszerem több mint 30 000 forintba kerül”...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.