Szerzők: LIPTAI LÍVIA, KAISER ORSOLYA, VINCZE BARBARA
2024.02.22.
„Minden gyerek szabadulna a gyermekotthonokból – kezdi az álnéven megszólaló huszonéves Petra, aki két éve egy fővárosi gyermekotthonban dolgozott nevelőként, vagyis inkább mindenesként. – Elsősorban a gyerekeket kellett ellátnom, tanulnom kellett velük, intézni nekik az iskolát, elvinni őket orvoshoz, megvenni a ruháikat. Mindemellett mostam rájuk, főztem, takarítottam és adminisztráltam.”
Minderre az állami forrásokból működő otthonoktól kaptak „hírhedten kevés” pénzt. „Amikor beütött az infláció, csak kapkodtuk a fejünket, hogy fogunk kijönni” – állítja. Ruhákat csak háromhavonta tudtak vásárolni, és hiába kerestek olcsó üzletekben cipőket vagy nadrágokat, nem mindig volt keret arra, amire szükség lett volna.
„Ősz végén érkezett hozzánk egy gyerek, akinek az összes ruhája nyári volt. De nem tudtunk neki újat venni, mert a ruhapénzre még egy hónapot kellett várnunk. Közben kaptuk az iskolától az üzeneteket, hogy miért nincs a gyereknek kabátja. Végül egy kolléga hozott neki egyet.”
Petra az intézetben egy csoportért, azaz tizenkét gyerekért volt felelős. Szerinte az ideális az lenne, ha két-három nevelő tudna figyelni ennyi gyerekre. A helyzet akkor lett rosszabb, amikor többen is felmondtak. „Előfordult, hogy annyira kevesen voltunk, hogy egy másik intézetből kellett áthívni gyermekfelügyelőt az éjszakai műszakra. De az is, hogy két felnőtt jutott az egész házra, ami azt jelenti, hogy három csoportra kellett vigyázniuk. Lehettek közös foglalkozások, például filmnézés, de egy 12 órás műszak két felnőttnek három csoporttal, az nagyon sok munka. Foglalkozni a gyerekekkel, mellette takarítani, mosni, főzni, és közben biztonsági őrt is kellett játszani, mert például az egyik gyerek az ablakon keresztül akar meglógni az otthonból.”
Petra szerint annyira gyakori volt, hogy a gyerekek különböző úton-módon megszöktek az intézetből, hogy
minden gyereknek előre megírták a körözési lapját.
„Ha bármi probléma volt, például nem értük el, pedig már vissza kellett volna érnie az iskolából, akkor beszóltunk a rendőrségre, akik kiadták az országos körözést. Nálam például két-három gyerek mindig volt a csoportban, akik szökésben voltak. Valószínűleg az egyik rokonuknál bujkálhattak.”
A leterheltség miatt sok nevelő ki van égve, így sokszor agresszívek, és nem szeretettel szólnak a gyerekekhez. „Ők már olyan bútordarabok, akiket nem lehet az otthonokból kimozdítani. Vannak lelkes nevelők is, akik kitalálják, hogy új módszertannal kell próbálkozni, és máshogy kell beszélni a gyerekekkel, de a lelkesedésük addig tart, amíg a gyerekek le nem köpik őket, vagy nem bántják őket fizikailag. Ezekben a helyzetekben pedig nem kapnak segítséget. Az idősebb kollégák is csak legyintenek, és azt mondják, hogy aki ebben a szakmában akar dolgozni, annak ezt bírnia kell.”
...
