A cikkek nyilvánosak, mindenki olvashatja őket, én pedig most nem érzem feladatomnak, hogy tételesen válaszoljak rájuk. Egyrészt azért nem, mert Molnár Áronnal én beszélgettem (igaz, nem pályaorientációs napon, de ez is mellékes), másrészt azért nem, mert a Piarista Gimnáziumban is tanítottam, harmadrészt meg azért nem, mert nem tudom, ki az a Francesca Rivafinoli – és bevallom, nem is érdekel.
Amit viszont feladatomnak érzek: szeretném – reményeim szerint közérthetően – megfogalmazni, mi az, hogy egyházi, katolikus iskola, és mi az, hogy keresztény értékrend, illetve azt is, hogy ennek a kettőnek van-e köze egymáshoz. Bár eddigi cikkeimben próbáltam távoltartani magam a magyar, aktuális belpolitika mocsarától, most kivételt teszek – a téma most arra kényszerít, hogy „megmártsam habtestem” ebben a sárfürdőben.
Mi az a katolikus, egyházi iskola? Erre igen egyszerű a válasz. Az az iskola, amelynek fenntartója a Magyar Katolikus Egyház. Sok polgártársunk úgy tudja, hogy mivel az egyházi iskoláknak nem az állam a fenntartója, ezért például a katolikus iskolák tanárai is ki vannak tömve pénzzel. Ez (sajnos!) nem így van: mivel a katolikus egyház Magyarországon a rendszerváltás után nem kapta vissza azokat a vagyontárgyait, amelyekkel iskolafenntartói kötelességeinek anyagi hátteret tudna biztosítani, épp úgy közpénzből gazdálkodik, mint az állami iskolák – és ezekben az intézményekben épp ezért a tanárok fizetése is a központi bértábla szerint alakul. Egyébként ez is mellékes tény, csak megemlítettem, hátha sikerült néhány makacs félreértést eloszlatni. Azonban az egyházat a pénzosztó hatalomhoz épp emiatt bonyolultabb kapcsolat fűzi, mint ha anyagilag független volna. És talán épp „itt (is) van a kutya elásva”.
Ha egy iskolát a katolikus egyház tart fönn, akkor logikusnak tűnik, hogy mivel a katolikus egyház keresztény, ezért az iskolái is a keresztény értékrendet képviseljék. Hogy ez így van-e, nem tudom, de a kapcsolat a fenntartó és az „értékrendje” között adja magát. Viszont a „keresztény értékrend” szókapcsolat jelentése bonyolult ügy, és igen komoly kérdéseket vet föl. Amikor a Mandiner számonkéri, hogy egy katolikus iskolában leülünk Molnár Áronnal beszélgetni, aki az iskola értékrendjével ellentétes értékeket vall (ejnye-bejnye, aggódó szülők keresték lapunkat…), abból az derül ki, hogy őneki viszont ez nem kérdés, ő biztosan tudja, mi az a „keresztény értékrend”. Nemcsak tudja, hanem… nagyon-nagyon-nagyon tudja...
És ez keserves dolog.
Az evangéliumokban elég sok szó esik a farizeusokról, akik pontosan tudják, Jézus kivel ülhet egy asztalhoz és kivel nem; a farizeusok akarják neki előírni, mit szabad és mit nem,
kivel szabad, kivel nem, ki a szalonképes, ki nem, azaz beosztják az embertárasaikat jókra és rosszakra – csak akkor még a rosszak nem LMBTQ-aktivisták, NEResztények, migránssimogatók, esetleg papmalacok, hanem rossz nők, vámosok és bűnösök voltak. Változnak az idők, bizony! Viszont úgy látszik, mintha a Mandiner az „aggódó szülők” bejelentése nyomán írt cikkével, „Képzeljék, Molnár Áronnal beszélgettek!” kiváltotta volna a farizeus-igazolványt.
Ha az ember belenéz az Evangéliumba, elég hamar szembesül vele, hogy a keresztény értékrend nagyon más, mint amit a Mandiner annak tart – a keresztény értékrend alapja nem az ítélkezés, az „ez jó, mert velünk van, vele beszélgethettek, ez viszont nagyon rossz, tőle őrizkedjetek” értékrendje. A keresztény ember épp azért, mert keresztény, azaz krisztusi értékeket vall, igenis leül beszélgetni – minden emberrel.
A kereszténynek kötelessége nemcsak Molnár Áronnal, hanem Orbán Viktorral, Joe Bidennel, Vlagyimir Putyinnal, Gyurcsány Ferenccel, Teréz anyával, Soros Györggyel, Böjte Csabával, vámosokkal, bűnösökkel, rossz nőkkel, barátokkal, üzletfelekkel, jó emberekkel, messiáshívőkkel és börtöntöltelékekkel is szóba állni, mert a kereszténynek túl kell látnia a címkéken, sőt még inkább a társadalmi és a saját előítéletein! A keresztény embernek az a kötelessége, hogy minden emberben csak az embert lássa, azaz, hogy megtanuljon minden embert Krisztus szemével látni, hiszen minden ember esendő és irgalomra szorul. A keresztény embernek meg kell emésztenie a keserű pirulát: Krisztus a bűnösökért jött, az elveszett bárányokért és a tékozló fiúkért, nem a saját igazságuk fényében sütkérező, otthon ülő „jóemberekért”. A keresztény ember azt is tudja, hogy nehezebb a saját szemében meglátni a gerendát, mint máséban a szálkát; azaz, ha észreveszi a másik hibáit, abban a pillanatban önmagába kell néznie. Sőt, arra is föl kell készülnie, hogy ha valóban elkötelezi magát Krisztus követésében, hitéért – főleg ha azt tettekben is megéli – támadni fogják és ki fogják nevetni. Ha a politikai erőtér úgy alakul, hogy választania kell politikai irányultsága és a hite között, habozás nélkül a hitét választja...
