BRUCK ANDRÁS: REMÉLEM, TÉVEDEK

FACEBOOK
Szerző: BRUCK ANDRÁS
2026.07.16.

Áder János négy éve nyugdíjas. Azóta izgalmak nélkül éldegélt alig 720 m2-es és csupán kétmilliárdot érő szerény hajlékában. Az alapítványához is ömlöttek a milliárdok, szóval miért akart volna beszédet tartani a Várban, az Orbán által meghirdetett tüntetésen? Nyilvánvaló, hogy nem maga jelentkezett erre a bohózatra, de vajon miért nem mondott nemet Orbánnak? Nyilván azért, mert nem mondhatott. Ugyanúgy engedelmeskedett neki, mint a párt még aktív nagyágyúi, Lázár, Gulyás, Szijjártó az őket ért április 12-i katasztrófa után. Orbán egyetlen dologgal vehette rá a volt államelnököt: róla is tud mindent, és az sokkal több, mint amit a nyilvánosság és Magyar Péter tud.

Ez az Áder-epizód csepp abban a tengerben, amelybe Orbán belefojtotta az országot. Ezért is volna jó, ha végre nélküle gondolkodhatnánk saját magunkról, az ország jövőjéről, de nem fogja hagyni. Talán már Fidesz sem lesz – immár Szijjártó is lelépett –. de nem is a párt jövője az igazi kérdés, hanem hogy azokkal mi lesz, akik ezt a nevet csak fedősztoriként használták az ország kifosztásához. Orbán például most épp Amerikából lázít, és mindaddig fog is, amíg módja lesz rá. Róla és a bűntársairól azonban egy szó nem esik. A Szavazat ára c. nevezetes film egyik szerzője ekképp utalt különös informálatlanságunkra: „Egy polgármester letartóztatása semmi, az parasztvakítás”. Más ezt nem így látja?

Dull Szabolcs politikai elemző a minap egy interjúban felvetette a megérdemelten magasra jutott Ruff Bálintnak, hogy az emberek most már neveket, konkrétumokat akarnak hallani, lesznek-e büntető feljelentések Rogán, Lázár, Szalay-Bobrovniczky ellen. Csakhogy nem kis meglepetésemre, rendre kitérő válaszokat kapott: „Én nem vagyok vádhatóság, én nem vagyok bíróság”. Tudjuk, a türelmetlenség viszont nő. Talán már a bizalmatlanság is. Vagy csak a magam nevében beszéljek? Rendben. Ma már nem érzem túlzásnak a „parasztvakítás” minősítést, noha pár hete ez még elképzelhetetlen lett volna.

Az alapjáraton nyugodt, megfontolt Dull Szabolcs végül előállt a kérdések kérdésével: Orbán ellen lesz-e büntetőfeljelentés? „Ez nem az én dolgom”, jött az immár szokásos elkerülő válasz, mintha már maga a kérdés is államtitok lett volna, majd következett a miniszterelnökséget vezető miniszter szakmai ars poeticája: „Szeretnék majd úgy nem politikus lenni, hogy az utcán minden velem szembejövő szemébe bele tudjak nézni. Hogy még a nem Tisza-szavazó rokonaim is azt mondhassák: Bálint, becsületesen végezted a dolgodat.”

Ez viszont már úgy hangzott, mint egy paródia, ami fényévekre volt attól az emlékezetes, felháborodástól sistergő monológtól, amit Bálint a választási győzelem estéjén mondott el a Partizánban Lakner Zoltánnak: „…én leszek az utolsó, aki rálép a megbocsátás rögös útjára… és, „sose feledjük el, hány embernek tette tönkre ez a hatalom az életét, akiket elüldöztek, megaláztak, pellengérre állítottak, szorongásba, betegségbe hajszoltak.” Mi változott ekkorát? Remélem, tévedek, amikor most arra gondolok, amire gondolok.

Végtére is a főminiszter, egyben Magyar Péter jobbkeze, nem azért kapott egy egész intézetet, hogy egy nyolcéves kislány testi, lelki fejlődését védje akár mellébeszéléssel is, hanem hogy részt vegyen egy csontja velejéig romlott, gátlástalan politikai garnitúra és a rajtuk lógó, a mi adóforintjainkkal kitömött tehetségtelen irodalmi, zenei, média senkik eltakarításában. Mi pedig nem kulcslyukon át kukkulók vagyunk, hanem információkra váró sértettek és áldozatok, akik elvárják, hogy ezúttal ne ismétlődjön meg 1989. De ami akkor talán politikai realitás volt, az ma bűn volna, amibe a Tisza Párt és Magyar Péter belebukna. Gondolom, ezt ők is tudják.

Azt a rengeteg „aljasságot és szemétséget” – ezek a minősítések is Ruff Bálint szavai voltak – olyan emberek követték el, akiknek agyában a tartós és ellenőrizetlen hatalom elmosta a határt saját egójuk és az ország sorsa között. Egy idő után már nem érzékelték, hogy amit tesznek, az a nemzeti célok és érdekek feláldozása a személyes hatalmuk és érdekeik oltárán. Bármit tettek, jogosnak találták, ekképp az ő felelősségük ugyanúgy megáll, mint Orbáné. Áder János is csak látszólag szabad ember, a lelkében – láttuk – rab maradt. Gulyás Gergely meg az országgyűlésben felváltva méltatlankodik és hazudik, holott a Miniszterelnökség vezetőjeként közvetlen felelősség terheli az általa is épített maffiaállam tetteiért. Tényleg mellette szólna, hogy állítólag csak két ingatlanja van, és ezt Magyar Péter is a javára írta? Ne hagyjuk magunkat félrevezetni, megalázni.

Ráadásul a szintén kiváló Kéri László a közelmúltban egyenesen azt mondta Orbán Viktor elszámoltathatóságáról, hogy az valószínűtlen, mivel nyilván semmit nem írt alá. Lehet. Vagy igen, vagy nem. Az viszont meghökkentő tény, hogy nem előzetesben van, hanem Amerikában, és a szenvedélyének hódol. Ugyanakkor létezik az ő esetével összevethető példa. A történészek mindmáig nem találtak olyan dokumentumokat Hitler aláírásával, amelyek a zsidók kiirtásáról rendelkeztek. A haláltáborokra vonatkozó parancsokat szándékosan csak szóban adta ki Himmlernek és Reinhard Heydrichnek. Vajon elképzelhető-e, hogy amennyiben nem végez magával, az aláírásai nélküli iratok megmentették volna Nürnbergben a felelősségre vonástól? Nyilvánvaló, hogy nem, és ő se kerülhette volna el a sorsát.

Mennyiben más Orbán Viktor helyzete? Valóban csak általa is aláírt dokumentumokkal lehetne bizonyítani, hogy köze volt mindahhoz a töménytelen rosszhoz és bűnhöz, amelyekről mindenki tudja, hogy az ő utasítására történt Magyarországon? Ugyan. A tizenhat év minden perce egyetlen végzetes tanúvallomás ellene. Két év múlva futball EB. Vajon azt is páholyból nézheti majd?

ITT OLVASHATÓ