Szerző: BRUCK ANDRÁS
2026.05.20.
„Bármely más nemzet polgárai”-, így mondta, és joggal említhette volna a magyart is, amelynek akkor, 1944-ben jelentős számú, az ország kultúráját, gazdaságát sok mindenben gazdagító, lojális zsidó lakossága volt. Volt. A ma élőknek viszont muszáj kimondaniuk, hogy ami itt folyik, az közeledik az elviselhetetlenhez. A hazai zsidóságra nézve, természetesen. Mint akik visszavágynák a ’44-es időket, sokan ássák saját, nekik semmit ártó honfitársaik sírját. A Mérce, a Partizán, a Telex és még fél tucat magyar lap szerkesztősége úgy számol be a Közel-Keleten zajló eseményekről, mintha munkatársaik Hitler egy bekeretezett fényképe előtt tettek volna fogadalmat, számos ismert fb-influenszer és számtalan ismeretlen fb-kommentelő pedig felerősíti ezeket a végzetes hangokat és tartalmakat.
Anna Frank életében még nem voltak palesztinok, nem volt gázai konfliktus és Izrael sem létezett. Ez utóbbi létezett viszont azok lelkében, akik kétezer éven át évente kétszer, a széder és Jom kippur estéjén a szegényes ünnepi vacsorát ezzel a kívánsággal fejezték be. „Jövőre Jeruzsálemben”. A világban szanaszét szórt, legyilkolt, kirekesztett zsidóságot ez a két szó tartotta életben emberi léptékkel felfoghatatlanul hosszú időn át; Jeruzsálem nem csupán elérendő fizikai végállomás volt a képzeletükben, hanem ideál, remény és maga a megváltás.
Jeruzsálem, „a világ közepe”. Nem véletlen, hogy a Hezbollah - ez a radikális, halál- és mártírkultuszt dicsőitő libanoni terrorszervezet -, így búcsúzik egy-egy megölt fegyveresétől: „Mártírrá vált a Jeruzsálem felé vezető úton”. Tehát nyíltan vallják, hogy Jeruzsálemet is a magukénak tekintik, nem csak a keleti felét. De a 2026 februárjában elkészült új palesztin alkotmánytervezet is a nem létező palesztin állam örök fővárosaként nevezi meg Dávid király városát. Lám, a valóságérzékelés csődje, ugyanott tartanak, ahol 1948-ban, Izrael kikiáltásakor.
Az iszlám aligha kompatibilis a Nyugattal, Európával, a radikális iszlám viszont biztosan halálos veszélyt jelent rá. Izrael pedig épp ennek a szörnynek az epicentrumában igyekszik stabilizálni helyzetét. A radikális iszlám ügyes, erőszakos exportőre mérgezett termékeinek: a nemi egyenlőséget, lelkiismereti szabadságot, általában minden demokratikus, köztük LMBTQ- jogok tagadásának és persze a kegyetlen sariának. Magyarországon is sok vevőjük van, de nem ezek miatt. Izrael és a zsidók miatt. A klasszikus, tankönyi antiszemitizmus mai utódai falják a közel-keleti híreket, mások viszont, akiknek motivációi nem egyértelműek előttem, nyelvükben nem sokban különböznek tőlük.
Jászberényi Sándor például, ellentétben a palesztin-ügy két másik nagy hazai harcosával, a konfliktus részleteit épp csak felszínesen ismerő Schilling Árpáddal és Gulyás Mártonnal, szakértőnek számít. Egész biztosan tisztában van vele, hogy a Hamász és a Hezbollah a gázaiakat és a libanoniakat nem védendő népességnek tekinti, hanem a zsidók ellen vívott szent háborújukban feláldozható eszköznek, s hasznukat is a halottak számában mérik. Ő nyilván azt is tudja, hogy a radikális iszlám az izraeli-palesztin konfliktust vallási kötelezettségként határozza meg, nem területi vitaként, ezért a harc számára kizárólag Izrael megsemmisítésével érne véget.
Íme a Hamász 1988-as alapokmányának első sora: „Izrael létezni fog, és mindaddig fog létezni, amíg az iszlám el nem pusztítja”. Szó nincs itt Nakbáról, kolonializmusról és százféle egyéb Izraelnek szegezett vádról, Jászberényi és magukat nagy humanistának tartó társai mégis a palesztin terror védőügyvédjeivé váltak, jelképesen pedig Izrael hóhéraivá. Védenceik hiába mondják a képükbe újra és újra, hogy de igen, szándékunkban áll meggyilkolni a zsidókat from the river to the sea, ők úgy tesznek, mintha nem hallanák. Nálunk az eredetiek helyett magyarokból lettek iszlamisták.
Nem értelem ütközik itt értelemmel, érv az érvvel, hanem az irracionális zsidógyűlölet támad rá újra és újra a vele szembeni tehetetlenségre. Az antiszemita egyszerre gonosz és megszállott, bizonyos mérték felett pedig már pszichotikus, mint a nemrég még lefóliázott Meseország szerkesztője, Nagy M. Boldizsár. De Schilling, Gulyás és a többi, elképzelhetően nem antiszemita társaik miért viselkednek ennyire otrombán? Miért adnak tovább rendre hamis, ellenőrizetlen, kontextus nélküli híreket? Miért veszik semmibe az igazságot? Hatásuk amúgy sem a palesztin-ügyre, sem Izraelre nincs, kizárólag saját, zsidó honfitársaikban keltenek félelmet, pánikot, akikben a múltban gyakran kiszámíthatatlanul kirobbanó erőszak mély, generációs traumákat hagyott maga után.
Meggyőződésem, hogy sokan a zsidó-arab konfliktus fel-felcsapó hullámaiban gondolják „tisztára mosni” felmenőik gyalázatát, amit védtelen zsidó honfitársaik ellen követtek el a XX. századi magyar történelem első felében, s bűneik betetőzéseként 1944-ben. Amit meg most tesznek, annak semmi köze az „egyetemes lelkiismerethez”, mert ha úgy volna, akkor ezer más ügyet találhatnának Izraelen kívül is. De nem, csak a zsidók, csak Izrael – a szemükben a világ összes bűne a Szentföldön összpontosul.
Na és a palesztinok mellé álló magyarországi zsidók? Azt hiszik, nekik majd sikerül, ami nem sikerült Radnótinak, Szerb Antalnak, Petschauer Attillának, Rejtő Jenőnek, Szenes Hannának, a zsidómentő katolikusnak, Salkaházi Sárának és a többi ötszázezernek, akiknek rettenetes halála a mai napig tátongó lyuk, s immár örök hiány a magyar életen? Tényleg azt hiszik, hogy a zsidógyűlölet kipusztíthatatlan vírusa kiürült ennek a társadalomnak a vérkeringéséből, és hogyha megint eljön az idő – a történelem hosszú –, gyávaságukért, rimánkodásukért őket majd megkímélik? Nézzenek bele az említett lapok Izraelt érintő kommentjeibe, és a pöcegödör őrülettől fortyogó mélyében találják magukat. Végzetes tévedésben vannak. A zsidógyűlölő olyan, mint a gyilkos, aki mindig visszatér borzalmas tette helyszínére. A jövőbe vetett remény volt a kis Anna Frank egyetlen tévedése.
fotó: Gulyás Márton a 2025-ös békemeneten észrevett egy zsidógyűlölőt
