KI FIZETI MEG A POLITIKAI KERESZTÉNYSÉG ÁRÁT?

TELEX
Szerző: LABORCZI DÓRA
2026.05.31.

A Fidesz 2026-os választási veresége után az egyházi közegben egyszerre jelent meg a pánik, az új politikai viszonyokhoz történő gyors alkalmazkodás és a hallgatás. Ez utóbbit a katolikus, a református és az evangélikus püspökök közös „zárónyilatkozata” törte meg május 19-én. Ebben egy általános és felemelő teológiai bevezető után zárásként ezt írják: „Kívánjuk, hogy a magyar társadalomban a szeretet, valamint a jog és a másképp gondolkodók tiszteletben tartása uralkodjon. Készek vagyunk együttműködni mindazokkal, akik a békességet, a közjót, a családok megerősítését, a fiatal nemzedékek hitben való nevelését és a rászorulók segítését munkálják.”

A konkrét üzenettel általánosságban mélyen egyet lehet érteni, ám az egyházvezetők mintha elmulasztották volna dekódolni az időt és a helyzetet, amelyben nyilatkozatukat kiadták. Mert hány iránymutatást fogalmaztak a nyilvánvaló visszaélések, a gyűlöletkeltés, a kirekesztés, a szenvedő gyerekek vagy társadalmunk mentális állapota miatt? Hogyan és milyen módon segédkeztek a másképp gondolkodók megbélyegzéséhez, kirekesztéséhez saját egyházaikon belül és kívül? Hol vannak a belső megújulásra, a bűnvallásra, vagy legalább az önreflexióra utaló gesztusok?

Hogyan tovább, magyar kereszténység?

A Telex és a Szemlélek együttműködésében új sorozat indul a Telexen. A kormányváltás fényében elemezzük, hogyan alakult ki a Fidesz–KDNP alatt a hazai egyházak politikai függősége, mi vezetett oda, hogy politikusok mellett álltak ki, politikai eseményeken bukkantak fel egyházi méltóságok. Mi várható az új kormány alatt, és hogyan újulhat meg az egyház? Az első részben Gégény István írt arról, hogy ideje az egyháznak kipróbálnia, milyen politikai nyomás nélkül létezni. A második részben Hortobágyi T. Cirill írt az egyház jövőjéről és a hitelesség kérdéséről. Korábbi közös cikkeinket a Szemlélekkel itt olvashatja.

Ha nem érzékelik ennek fájó hiányát és fontosságát, maradnak abban az elrugaszkodott valóságban, miközben saját lelkészeik és papjaik is ugyanattól szenvednek, mint a társadalom egésze: lelki és mentális sebkötözésre és meghallgatásra várva.

A nyilatkozat egyben lenyomata is az eddigi rendszernek, amelyben az állam mondta meg, ki lehet egyház és ki nem; amelyben a politikai lojalitást bőkezűen jutalmazták; az egyházak függőségét erősítették, és fokozatosan aláásták autonómiájukat. Egy új egyházpolitika ezért csak akkor lehet hiteles, ha a vallásszabadság, a finanszírozás és az állami semlegesség kérdéseit is újragondolja. A következőkben egy ilyen modell lehetséges lépéseit veszem sorra...

ITT OLVASHATÓ