FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2027.04.09.
Milyen felemelő, már-már eszkatologikus látvány, amikor a béke evangéliumát zászlajára tűző magyar kormány ennyire következetesen jár el: harcol a háború ellen – olyannyira, hogy közben a miniszterelnök és külügyminisztere készségesen felajánlja szolgálatait Oroszországnak, amely véres megszálló háborút robbantott ki Ukrajna ellen. Valóban, „boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9) – különösen akkor, ha a békesség útja gondosan kiválasztott háborúkon keresztül vezet, amelyekhez illik lojálisan asszisztálni.
Mert mi más volna a keresztény felebaráti szeretet legszebb megnyilvánulása, mint amikor az ember nem csupán szóval, hanem tettel is melléáll annak, aki gyilkos háborút indított? „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – és ha a felebarát rakétákkal, tankokkal és drónokkal, no meg kémekkel érkezik, annál inkább rászorul a figyelemre, a megértésre és a diplomáciai gondoskodásra. A „ne álljatok ellen a gonosznak” (Mt 5,39) végre megszabadul minden félreértéstől: nem akadályozni kell, hanem zavartalan működését segíteni.
És milyen megható az a testvéri összefonódás, amely a magyar kormány és az orosz ortodoxia között kialakult. Az az ortodox egyház, amely teljes mellszélességgel állt ki az Ukrajna elleni háború mellett, és azt keresztény kötelességként, üdvtörténeti jelentőségű cselekedetként értelmezi. Mintha új boldogmondás születne: boldogok, akik fegyvert ragadnak, mert ők viszik végbe az igaz hit helyreállítását. És milyen szép, hogy ehhez a teológiai vállalkozáshoz a magyar kormány ilyen odaadó szeretettel, barátsággal és támogató gesztusokkal simul hozzá.
De az igazi keresztényi nagylelkűség ott bontakozik ki, ahol a szeretet már a legveszélyesebb irányokba is akadálytalanul áramlik. Mert mi lehetne krisztusibb annál, mint amikor a külügyminiszter – a jó pásztor modern változataként – a teljes magyar titkosszolgálat információs készletét is felkínálja Iránnak? Annak az Iránnak, amely Izrael egyik legelszántabb ellensége, és amelynek politikai vezetői szinte liturgikus kötelességgel ismétlik reményüket: Izraelnek el kell tűnnie a történelem színpadáról.
És itt tárul fel a szeretet legmélyebb – mondjuk így: apokaliptikus – dimenziója. Hiszen ugyanennek az Iránnak tulajdonítják számos olyan közel-keleti fegyveres és terrorhálózat finanszírozását és szervezését, amelyek civileket gyilkolnak. És ezeknek a hálózatoknak az árnyéka az elmúlt években Európa városaira is ráborult: robbanások, lövöldözések, járművekkel szétzúzott tömegek – fiatalok és idősek, gyerekek és felnőttek egyaránt. És milyen felemelő, hogy ebben az összefüggésben is érvényesül az evangéliumi parancs: „ha éhezik ellenséged, adj neki enni” (Róm 12,20) – ha pedig információra szomjazik, adj neki abból is, bőségesen.
És mindehhez társul az a különös, szinte teológiai finomság, ahogyan ugyanez az Irán a maga végső erejét formálja: a nemzetközi ellenőrző tekintetek elől elrejtve, egy láthatatlan programban, amelynek teljes alakját talán senki sem látja. Mint valami rejtőzködő istenség, deus absconditus, amelyről csak jelekből, töredékekből, félmondatokból lehet tudni – és amelynek neve sincs kimondva. „Bizony, te elrejtőzködő Isten vagy” (Iz 45,15) – és milyen megnyugtató, hogy ebben a rejtettségben formálódik az a pusztító erő, amely egyetlen villanással képes eltörölni városokat, népeket, történelmet.
És ha már kard: „aki kardot fog, kard által vész el” (Mt 26,52) – de milyen nemes gesztus, ha mi közben segítünk neki, hogy a kard minél mélyebbre hasítson, minél több testet szakítson fel, minél biztosabban találja el a védteleneket, minél könyörtelenebbül végezze el a maga munkáját. A szeretet így válik hatékonnyá, precízzé, professzionálissá.
Nem is olyan régen pedig Magyarország vendégszeretetét élvezhette Mahmud Ahmadinezsád, az a volt iráni elnök, aki a történelem egyik legízlésesebb kulturális vállalkozásaként holokauszt-karikatúraversenyt rendezett, majd a sikerre való tekintettel újra is rendezte azt. És hol fogadták? Az állami elitképzés egyik központjában, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, ahol a vezetőségben, a miniszterelnök politikai igazgatójaként, Orbán Balázs is helyet foglal. „A vendégszeretetről el ne feledkezzetek” (Zsid 13,2) – különösen, ha a vendég ilyen következetesen képviseli a gyűlölet esztétikáját.
És közben ott ragyog a másik oldalon a gondosan ápolt Izrael-barátság. Micsoda kifinomult egyensúly! Egyik oldalon barátság Izraellel, a másikon szoros együttműködés annak legádázabb ellenségével, Iránnal. „Legyen a ti igenetek igen, a ti nemetek nem” (Mt 5,37) – ám a gyakorlat finomabb: legyen az igen igen, és a nem is igen, minden helyzetben, minden irányba. A következetesség itt teljesedik ki igazán.
Ez a következetesség már valóban elérkezik ahhoz, amit a középkor talán így nevezett volna: summa theologiae – a legfőbb, mindent átfogó teológia. Egy olyan gyakorlati hittan, amelyben a béke nevében támogatott háború, a kereszténység nevében igazolt erőszak, és a szeretet jegyében felajánlott titkosszolgálati együttműködés egyetlen nagy, harmonikus rendszerré áll össze.
És ha valóban igaz, hogy „gyümölcseiről ismeritek meg a fát” (Mt 7,16), akkor itt bőséges a termés: romok, halottak, félelem – és mindez gondosan becsomagolva a hit, a béke és a szeretet nyelvébe.
Az ember szinte meghatódik. Valóban, mindez követendő. Úgyszólván kinyilatkoztatás.
P.S. Martin Buber írta egy helyen, hogy Isten kinyilatkoztatott szava világot fenntartó szó. A NER-evangéliuma a magyar világot fenntartó szó – de azt is csak április 12-ig.
