2026. szeptember 6., vasárnap

MATEKLECKE 7297. – HOGYAN ÉPÍTSÜK FEL MAGYARORSZÁGOT? – 31. RÉSZ: TÚLÉLÉSI STRATÉGIÁK

FACEBOOK
Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2026.09.05.


Schiff András tizenhat év után újra fellépett Magyarországon. A fotó, ahogy Magyar Péter fogadja, egy pillanat alatt elmond mindent arról, mi változott. De van benne egy kérdés is, amit ebben a leckében szeretnék kifejteni: mi a helyes magatartás egy diktatúrában? Spoiler: nincs egyetlen jó válasz, és pont ez a nehéz benne.

Három tiszta típust tudok megkülönböztetni, a kivonulót, a tiltakozót és az átállót.

Schiff kivonult: 2011 elején megjelent nyílt levele utáni gyalázkodó támadások után bejelentette, hogy nem lép fel többet itthon, és tizenhat évig tartotta magát ehhez. Ez a tiszta kéz stratégiája. Nem adok nevet, arcot, legitimációt, nem leszek díszlet egy olyan ország kultúrpolitikájában, amelyik közben kiírja a plakátra, kit tart magyarnak. Van olyan tanár barátom, aki Angliában tanít 13 éve, nagyon nagy veszteség, de meg tudom érteni.

Hadházy Ákos maradt és tiltakozott. Az első gyanús jelektől kezdve, tizenhat éven át, feljelentések százaival, dokumentumok tízezreivel, mérhető eredmény nélkül. Nem tört meg, hiába nem lett belőle semmi, minden héten újrakezdte. Nem szeretném magam hozzá mérni, de sokan ezt tettük kicsiben. Leírtuk a ner újabb és újabb, egyre undorítóbb bűneit, és megnyugtattuk magunkat, hogy mi megtettük a magunkét. Szeretjük azt gondolni, hogy mi is hozzátettünk valamit a rendszer bukásához. Be kell vallanom magamnak is, hogy ha csak mi lettünk volna, még mindig azon gondolkodnánk, mikor kell a kivonulást választanunk.

Magyar Péter átállt. Belülről jött, akkor, amikor a rendszer már az ő személyét és a családját érte el. És most jön az, ami zavaró. Ő döntötte meg a rendszert. Nem az, aki tizenhat évig makulátlan volt, nem az, aki tizenhat évig kitartott, hanem az, aki tizenhat évig nyakig benne volt.

Ez nagy igazságtalanság, de két különböző mércét keverünk össze. Az egyik az embert méri: mennyi kockázatot vállalt, mikor, milyen áron, milyen indítékból. A másik a következményt méri: mi lett belőle. Ez a két függvény ugyanazon a halmazon van értelmezve, de semmi nem garantálja, hogy ugyanott veszik fel a maximumukat (matematikusként ezen nem lepődöm meg, emberként annál inkább).

A szerkezeti magyarázat egyszerű. Egy zárt rendszert kívülről nem lehet feltörni, mert kívülről nincs se információ, se hitel. Amit a disszidens mond, azt le lehet söpörni azzal, hogy külföldről beszél bele. Amit a tizenhat éve kiabáló ellenzéki mond, azt le lehet söpörni azzal, hogy ő mindig ezt mondja, különben is liberálbolseviksorosbrüsszel. Amit viszont valaki mond, aki tegnap még az asztalnál ült, azt nem lehet annyival elintézni, hogy reménytelen helyzetben lévő emberek kétségbeesett próbálkozásával nem foglalkozunk. A 12. részben, a propagandista bocsánatkérése kapcsán ugyanezt írtam: a bűnbánó, aki kilépett és kibeszél, többet ér, mint aki még mindig tagad. Ez nem morális állítás, hanem működési.

De akkor legyünk őszinték mindhárom úttal.

A kivonulással az a baj, hogy a rendszer szereti. Egy autokráciának a legolcsóbb megoldás, ha a kritikusai elmennek, nem kell velük vitatkozni, nem kell őket bezárni, elég kinyitni a kaput. Az elmúlt tizenhat év néhány százezer kivándorlója pont az a réteg volt, amelyik ellene szavazott volna. A tiszta kéz stratégiája erkölcsileg védhető, strukturálisan viszont éppen az, amit a hatalom preferál. Schiff esete annyiban más, hogy ő hangosan ment el, és a távolléte maga volt az üzenet, nem a menekülés.

A tiltakozással az a baj, hogy a rendszer azt is szereti, amíg eredménytelen (ha pedig eredményes, könnyen elhallgattatja). Egy látványosan tehetetlen ellenzéki a legjobb bizonyíték arra, hogy nálunk igenis lehet kritizálni. Aki tizenhat évig kiabál a falnak, azt előbb-utóbb be lehet mutatni a falrendszer részeként. És van egy másik kockázat is, amit ki kell mondani, ha az ellenállásból identitás lesz stratégia helyett, akkor a győzelem pillanata is zavarba ejtő lesz.

Az átállással pedig az a baj, hogy késő, hogy önérdekű, és hogy magával hozza annak a rendszernek a reflexeit, ahonnan jött. A 21. részben írtam a trógerezésről (azóta pedig már volt állatorvosozás, úgynevezett oknyomozó újságírózás), nem véletlen, hogy pont az a nyelv jön elő, amit tizenhat évig hallott az illető. Aki belülről jött, az nemcsak az információt hozza magával, hanem a szokásokat is.

Van persze egy negyedik csoport is, a legnagyobb, a hűségesek, akik maradtak, akik nem szólaltak fel, tették a dolgukat. Ezen belül a tisztességesebbek a rothadó rendszeren belül is rendesen csinálták a munkájukat, a tanár, aki tizenhat évig úgy tanított, ahogy kell, a NAT ellenére, az orvos, aki a szétvert kórházban is gyógyított, a hivatalnok, aki lassított, ahol lehetett. Senki nem fogja őket kitüntetni, mert láthatatlanok, pedig ez tartotta életben az országot, amíg a többiek a rendszerrel foglalkoztak.

Mi a megoldás? Először is vegyük észre, hogy ez nem verseny volt, hanem munkamegosztás. Hadházy tizenhat évnyi eredménytelen dokumentálása ma már nem eredménytelen, az elszámoltatás nyersanyaga részben az ő aktáiból áll, csak tizenhat év késéssel érett be. Jó lenne használni ezeket. Schiff távolléte fenntartotta a mércét, hogy van egy világ, ahol ez nem normális. Jó lenne hazacsábítani őket. Magyar kilépése áttörte a falat. Egyik sem tudta volna a másik dolgát elvégezni, és együtt kellene folytatnunk.

Nem kell tisztasági vizsgát csinálni. Ha valakinek 2010-ben igaza kellett volna hogy legyen ahhoz, hogy 2026-ban hasznos lehessen, akkor nagyon kevesen maradunk. De attól, hogy nem kérünk vizsgát, a nyilvántartást még vezetni kell. Aki korán mondta ki, annak jár, ha nem is hatalom, legalább elismerés. A kettő nem ugyanaz, és pont ott szoktunk elrontani mindent, ahol összekeverjük. Az erkölcsi elismerés a múltról szól, a kinevezés a jövőbeli alkalmasságról. Ha Magyar nem tartja alkalmasnak Hadházyt, akkor ne nevezze ki (persze jobb lenne, ha sokak véleményével összhangban alkalmasnak találná), de az elismerés az eddigi munkájáért kijárna.

A ner legjobb védelme végig az volt, hogy az ellenfelei egymás tisztaságát rangsorolták. Ezt az energiát most már máshová kellene tenni.

A kérdés végül nem az, melyik lettem volna a három közül. Hanem az, hogy melyik voltam. A többségünk egyik sem volt. Ez nem szégyen, csak tény, és jobb, ha nem felejtjük el, amikor legközelebb valakinek a bátorságát mérlegeljük.

Schiff András hazajött. Nem azért, mert megbocsátott, hanem mert végre lett hová.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.