FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.08.29.
„Egy működő és emberséges országban egy vezető munkáját a tettei minősítik, nem a megmondó emberek véleménye. Egy komoly hivatal vezetőjének kiválasztása nem kiszavazó show és nem szimpátiaszavazás” – írja Magyar Péter.
Egy működő országban egy komoly hivatal élére mindenekelőtt szakmai teljesítmény, felkészültség, tapasztalat és vezetői alkalmasság alapján választanak embert. Különösen akkor, ha a választás egyik oldalán csekély vagy alig kimutatható szakmai és vezetői előélet, a másikon pedig hosszú idő alatt felhalmozott tudás, bizonyított teljesítmény és vezetői gyakorlat áll.
A szakértelem ugyanis nem valami kellemetlen mellékkörülmény, amelyet a politika szükség esetén elegánsan félretolhat. Nem „bolsevik trükk”, nem fölösleges akadékoskodás, és nem is egy szűk szakmai kör önvédelmi reflexe. Egy működő államban a szakértelem a közbizalom egyik alapja.
Az elmúlt tizenhat év talán éppen arra szolgált elegendő példával, milyen következményekkel jár, amikor ezt az alapelvet következetesen feladják. Amikor intézményvezetői állások, egyetemi kinevezések, kulturális pozíciók vagy közhivatali megbízatások esetében a szakmai alkalmasság másodlagossá válik; amikor odáig jut egy ország, hogy az egészségügy és az oktatásügy legfőbb politikai irányítása is egy rendőrminiszter kezében összpontosul; amikor olyan területek fölött születnek döntések, amelyek saját szakmai logikájához a döntéshozónak nincs érdemi kötődése; amikor az egyházakat sem az általuk végzett társadalmi munka, közösségépítés vagy szolgálat alapján ítélik meg, hanem politikai közelség szerint: egyeseket kegyekkel, pénzzel és intézményi előnyökkel halmoznak el, másokat pedig – olykor éppen azokat, amelyek a leginkább jelen vannak a rászorulók, a szegények, a betegek vagy a helyi közösségek mellett – kiszorítanak, ellehetetlenítenek, háttérbe szorítanak vagy egyszerűen kivéreztetnek; amikor a közpénz és a magánérdek közötti határ fokozatosan elmosódik; amikor a közbeszerzés a verseny helyett jutalmazási technikává válik.
Egy valóban működő ország nem pusztán személyeket cserél le ebben a rendszerben. A működés logikáját cseréli le.
Visszaállítja a szakmai autonómia rangját, a tisztességes verseny értelmét, az intézmények függetlenségét és azt az elemi bizalmat, hogy egy állás, cím vagy vezetői megbízatás nem politikai kegy, nem személyes szívesség és nem nehezen értelmezhető megállapodások eredménye.
Tizenhat év után ráadásul minden olyan döntéssel különösen óvatosan kellene bánni, amely akár csak azt a benyomást keltheti, hogy a szakmai mérlegelést más természetű szempontok előzték meg. Nem azért, mert minden döntés mögött háttéralkut kell feltételezni. Hanem éppen azért, mert egy lerombolt közbizalmat csak úgy lehet helyreállítani, ha még a háttéralku látszatát is elkerülik.
És még valami a „megmondóemberekről”.
A kifejezés könnyed, kissé lekezelő, és talán érdemes volna némi történeti emlékezettel használni.
Mi ugyanis ott voltunk az elmúlt tizenhat évben. Akkor is, amikor a nyilvános megszólalásnak nem különösebb előnye, hanem inkább kockázata volt. Akkor is, amikor mások hallgattak, alkalmazkodtak, vagy még javában a rendszer intézményeiben építették pályájukat és élvezték annak lehetőségeit.
Mi pedig írtunk.
Nem azért, mert erre bárki felkért bennünket. Nem azért, mert fizettek érte. Nem azért, mert állást, pozíciót vagy későbbi jutalmat reméltünk. Hanem azért, mert úgy gondoltuk, hogy vannak mondatok, amelyeket akkor is ki kell mondani, amikor a kimondásuknak ára van.
Írtunk akkor is, amikor a nyilvánosság intézményi terei egyre szűkültek, amikor szerkesztőségek tűntek el vagy váltak hozzáférhetetlenné, amikor rádió- és televízióstúdiók ajtajai bizonyos emberek előtt egyszerűen bezárultak. Sokunk számára maradt a Facebook mint az utolsó valóban hozzáférhető nyilvános fórum.
Ott mondtuk el, amit gondoltunk. Ingyen és bérmentve.
És ennek ára is volt.
Nem szeretnénk ebből hőstörténetet gyártani. De az sem volna tisztességes, ha utólag úgy tennénk, mintha mindez semmibe sem került volna. Mi ezekben az években nemcsak a népszerűségünket tettük kockára. Egzisztenciális biztonságot, szakmai előmenetelt, intézményi lehetőségeket, meghívásokat, fórumokat és kapcsolatokat lehetett elveszíteni azért, mert valaki következetesen és nyilvánosan szembement a rendszerrel.
Én magam sem elvont lehetőségként ismerem ezt. Tudom, mit jelent, amikor egy nyilvánosan vállalt véleménynek szakmai és egzisztenciális következményei vannak. És tudom azt is, hogy nem egyedül voltam ezzel.
Ezért talán különösen furcsán hangzik ma a „megmondóember” szó. Mert amit most ezzel a kissé fölényes gyűjtőnévvel illetünk, az sok esetben nem kényelmes kommentálgatás volt, hanem hosszú éveken át vállalt nyilvános jelenlét egy olyan rendszerrel szemben, amelynek nagyon is voltak eszközei arra, hogy jelezze: számon tartja, ki mit mond.
És volt ennek politikai következménye is. Szakértői elemzések és becslések szerint az efféle nyilvános megszólalások, a rendszerkritikus közösségi jelenlét és az évekig fenntartott ellenbeszéd mérhető, százalékokban is kifejezhető mértékben járult hozzá ahhoz a politikai erózióhoz, amely végül a Fidesz bukásához vezetett.
De talán még ennél is fontosabb volt valami más.
Amikor az ország jelentős része apátiába, félelembe és reménytelenségbe süllyedt, amikor egyre többen gondolták azt, hogy semminek nincs értelme, hogy nincs hová beszélni és nincs miért tiltakozni, mi legalább annak tudatát igyekeztünk életben tartani, hogy létezik másik nyelv, másik értékrend és másik politikai erkölcs is.
Hogy nem mindenki alkalmazkodott.
Hogy nem mindenki hallgatott.
Hogy nem mindenki mondta azt: ez már úgyis így marad.
Mi nem hálát kérünk ezért. Nem jutalmat, nem státuszt, nem pozíciót és végképp nem politikai privilégiumot. Mindössze annyit, hogy ne kelljen utólag enyhén gúnyos gyűjtőnév alatt elintézni azt, amit sokan közülünk éveken át személyes, szakmai és egzisztenciális kockázatot vállalva tettek.
És főként azt kérjük, hogy egy új, működő és emberséges ország ne örökölje meg az előző rendszer egyik legrosszabb reflexét.
Hogy aki kérdez, attól ne sértődjünk meg.
Aki bírál, azt ne tekintsük ellenfélnek.
Aki szakmai érveket hoz, annak ne a motivációját vizsgáljuk, hanem az érveit.
És akik tizenhat éven át azért beszéltünk, hogy egyszer egy ilyen ország létrejöhessen, azokat talán ne mindjárt az első adandó alkalommal „megmondóemberekként” tegyük félre.
Nem azért, mert mindig igazunk van.
Hanem azért, mert egy működő országban annak kellene természetesnek lennie, hogy meghallgatják azokat is, akik nem tapsolnak, hanem kérdeznek.
