Szerző: CSERNYÁNSZKY JUDIT
2022.05.02.
Már hatvanhetedik napja nem lehet mással foglalkozni, mint Oroszország Ukrajna elleni inváziójával. Illetve lehet épp, csak nem érdemes: most ott dőlnek el a fontos dolgok. És foglalkozhatunk akármennyit a napi hírekkel, eseményekkel, a végső kérdés mindig ott marad, megválaszolatlanul: tulajdonképpen miért zajlik ez a háború?
Mert tiszta fejjel megvizsgálva értelmetlen őrültségnek tűnik. Logikus választ inkább az ukrán fél tud adni, hiszen ők azt mondják, hogy csak a hazájukat védik. Érdekes módon az orosz fél is valami ilyesmit próbál állítani, holott ők voltak az agresszorok, és valahogy nem Oroszországban védik Oroszorszhont: de az ő magyarázatuk annyira ködös, szerteágazó, annyit hivatkozik homályos és felesleges feltételezésekre, annyi körülötte a mindenféle sallang, hogy nem elfogadni: megérteni is majdnem teljesíthetetlen feladat. Olyant is állított már a Kreml hűséges szócsöve, a RIA Novosztyi, hogy a mészárlásokra, népirtásokra, tömeggyilkosságokra az emberszeretet miatt van szükség, csak ezt a világ nem érti, mert hülye. Írta Viktoria Nyikiforova, elemeztem én, olyan három hete. Hát, az meglehet, hogy hülye a világ, ha ezt nem érti, sajnos azonban valószínűbb, hogy akkor volna hülye, ha elhinné ezt a cinikus hazugságot.
Mindegy is, a segédektől, inasoktól nem leszünk okosabbak, hiába forgatja az ember Nyikiforovát, Szergejcevet, menjünk a főideológushoz, Alexandr Duginhoz, lássuk, ő mit mond a tárgyban – Dugin nem csak az Oroszországi Föderáció főideológusa, de a nemzetközi szélsőjobboldal meghatározó figurája is. Ő talán a legfontosabb figura a világon a politikai paletta jobboldali radikális oldalán, ezért fontos, ő mit mond: miért szükséges ez a háború? Mert megmondja április 20-i cikkében, bár ne mondaná. Akkor lássuk – hiszen ő szabja meg azt is, Putyin mit gondoljon és miről.
„Nekünk, oroszoknak nincs szükségünk Ukrajnára. Krisztusnak van rá szüksége. És ezért vagyunk ott.”
Nocsak. Nem tudtam, hogy ez egy keresztes háború. De mik a lehetőségei, a Kremlből nézve?
Délután 2 és 4 között Panxnotded Miklós az Anno Budapestben várja hívásaikat, osszák meg vele és a többi hallgatóval történeteiket, emlékeiket az édesanyjukról. Ez a nap szóljon róluk! ❤️
A sorozat, ami segít megérteni, hogyan lehetett a főszerepet alakító Volodimir Zelenszkij a valóságban is demokratikusan megválasztott elnök, 2015-ben indult, tehát már az Euromajdan utáni, Porosenko elnöksége alatti Ukrajna élethű szatírája. Ennek tudatában érdemes újra elgondolkodni a történet keretén: a szériát ugyanis az 1+1 nevű kereskedelmi csatornán adták, ami akkoriban Ihor Kolomojszkij egyik cégének százszázalékos tulajdonában volt. Kolomojszkij pedig Ukrajna harmadik leggazdagabb embereként, másfél-két milliárd dolláros azonosítható vagyonával akár az egyik félisten modellje is lehetett volna. (Hogy mekkora a tényleges vagyona, azt nem lehet tudni, mindenesetre a bankban, amelynek felerészt a tulajdonosa volt, 5,5 milliárd dolláros veszteséghez vezető „szervezett csalás” történt, az USA-ban pedig szankciók alá helyezték „jelentős korrupció” miatt, amire a 2014–15-ös dniprói kormányzósága idejéből voltak bizonyítékok.)
Akárhogy is, a sorozatbeli fiktív ukrán elnök olyan valóságos országban kénytelen kormányozni, ahol maroknyi oligarcha kedvére játszadozhat egyének és tömegek sorsával, ahol iszonyatos a korrupció, példátlan az újgazdagok arcátlansága, s ahol, mondjuk, az agykirázó utak javítására kiadott pénzeket a sok közvetítő az utolsó kopijkáig ellopja. (Na jó, a végén talán hagynak annyit, hogy az útépítő munkások megkapják a nyomorúságos fizetésüket. Szerencsés esetben.) Mégis, miben különbözik mindez Magyarországtól vagy Putyin Oroszországától?
Az egyik lényeges különbség az, amit Magyar és Madlovics A posztkommunista rendszerek anatómiájában többpiramisos rendszernek nevez. Nem egy központosított bűnszervezet létezik, hanem több: minden dollármilliárdosnak külön kiépített biznisze saját hálózattal, saját médiával, és ezek értelem szerint nem esnek egybe magával az állammal, csak befolyásolják, de nem monopóliumszerűen. Nem tudják kizárólagosan a saját érdekükben működtetni, merthogy egymással is versengenek.
A másik, ezzel összefüggésben: hogy politikai szabadság van. Demokrácia, kontroll nélkül. A sorozat közrendű – vagy közemberből főtisztviselővé lett – szereplői nem szebbek, nem jobbak, nem okosabbak, mint az átlagos magyar választópolgár. Rosszabbul is élnek (bár a nálunk lakó ukrán menekültek leírásaiból ítélve az oktatás és az egészségügy, legalábbis a nagyvárosokban, nem lényegesen rosszabb a magyarnál). De itt is van egy lényeges különbség. Ezek az emberek szabadok.
A szabadság más, mint az igazságosság; más, mint a biztonság; más, mint a joguralom (amit most már kinyomozhatatlan okból nálunk kötelezően jogállamiságnak fordítanak); és nem azonos (bár nagyban átfedi egymást) azzal, amit a magyar és nyugati elméleti gondolkodók méltóságnak neveznek (a 2013–14-es Euromajdant is „a méltóság forradalmának” hívják az ukránok). A szabadság az egyenrangú cselekvés szabadsága a politikában, a gazdaságban és a társadalmi életben...