Szerző: Rezeda
2021.03.08.
A visszavonulásé, amikor a valóság pofán vágja minielnök urat, és be kellene látnia, hogy a jelszavak – mindenkit meggyógyítunk, újraindítjuk a gazdaságot, senkit nem hagyunk az út szélén és a többi – lószart sem érnek. Az sem vigasz, ha a hívek be is szopják, miközben éhen halnak és láztól fetrengenek, ez az ő nyomoruk. Hülyéken segíteni ugyanis nem lehet. Még boldogult úrfikoromban, a gimiben irkáltunk ilyeneket a füzetünkbe, hogy „Marx-Engels vegyesbolt, mindent beveszek, mindent beadok”, és ugyan nem igazán értettük, de elöntött tőle a forradalmár-lét izgalma.
Most sem sokkal különb a helyzet, mondhatni ugyanott vagyunk, de a kamaszos láz elmúlt. Most feleim, hogy izmaim lazulnak, ilyen végtelen, undorba ojtott melankóliába kerültem, már mindent merek, de nincs értelme semminek sem. (Ennyit a költészetről.) Ilyen nőnapok, Valentinok viszont kikezdik a társadalom idegrendszerét. Úgy tombol a konvenció, hogy belebetegszenek, ha nincs virág, bonbon, lufi, pedig csupán nem kampányszerűen kellene szeretni, hanem olyan kitartással, mint a céziumatom rezgése. Nyálas őszökön és tomboló nyarakon is ugyanúgy, de ez már ontológia.
Ami a népeknek a hiszti, az a virágárusnak az élet. Így, amikor a kedves vezető nagy diadalmában bejelentette, hogy bezárja a bocskorosokat, a virágosok egy tüdővel sóhajtottak fel, a nőnapot azért még kérnék, mert különben éhen vesznek. Imájuk meghallgatásra talált a Karmelitáknál, így ma zavarok nélkül árulhatják a vírus tündöklő rózsáit és tulipánjait, mert, mint látjuk, mindig vannak kivételek. Ezt a virágost, ha ugyan pénzügyi szempontból értjük is, járványügyileg kevésbé, ahogyan az sem egészen világos, miért nem lehet élni Neriában a zárlat alatt a bicikliszerelők nyitva tartása nélkül egyáltalán és semmiképp...
