L. RITÓK NÓRA: MEDDIG FEJLESZTHETŐ VALAKI?

A NYOMOR SZÉLE / HVG BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.06.05.

Az a munka, amit végzünk, egy lassú, az egyéni szükségletekre fókuszáló fejlesztés, melyet közösségi megerősítéssel támogatunk. Leginkább hiánypótlás ez, hiszen olyan felnőttekkel dolgozunk, akik az iskolától és az intézményrendszertől nem kaptak elég tudást ahhoz, hogy az életükön változtatni tudjanak, nincs szakképzettségük és az alapkészségeik is hiányosak. Az életüket így a családból kapott tudással és minta szerint viszik tovább, azok mentén a túlélési stratégiák mentén, melyek generációk óta beépültek az életükbe.

Van, akinél látványos a fejlődés, másnál elindul, aztán visszaesik, majd újra lendületet vesz, és bizony van, akinél nagyon kevés eredményt tudunk felmutatni. Nem adjuk fel ott sem, kivárjuk azokat a pillanatokat, mikor bennük fogalmazódik meg valami, többnyire szükséglet, aminek az eléréséhez mi feltételeket kapcsolunk. Olyanokat, melyek a közösség előtt már elfogadottak, sőt, gyakran velük együtt fogalmazzuk meg, mint közösségi szabályt. A döntés mindig az egyéné, ha akar kapcsolódni, mi nyitottak vagyunk, de kell akarat, tett, nemcsak a „szöveg szintjén” ahhoz, hogy el is higgyük: tényleg erős az elköteleződés valamire.

A segítés egyik legkomplexebb formája amikor a szociális bérlakás programunkba kapcsolódik be egy család. Mert itt egy olyan közös munka folyik, aminek íve van, segítünk tanulni a háztartásvezetést, a pénzbeosztást, a kertgondozást, és persze fejlesztjük a szülői kompetenciákat is. Fiatal családok kerülnek be ebbe a programba, akiknek a lakhatása nem megoldott, de el kell fogadniuk a szerződésben rögzített feltételeket, azt is, hogy partnerként működnek a fejlesztésben.

Van, ahol ez már jól működik, rendben van a ház, és a kertet is művelik már, megvan a kapcsolódás a különböző közösségi színtereinkhez, a gyerekek részéről és a szülők részéről is. Ezt jó érzés látni, eredménynek éljük meg mindannyian. Ők is és mi is.

De van, ahol nagyon nehezen megy. Mindig keressük az új utakat, hatásokat, remélve, hogy megtaláljuk azt, ami segíti, hogy partneri viszonyban dolgozzunk velük. Néha nekünk, fejlesztőknek is nehéz megélni, hogy itt nem működik az, ami másnál igen. Ám tudjuk már azt is, hogy nincs két egyforma család, mind más problémahalmazzal, szocializációval bír, ezért nagyon differenciált módszertant szükséges fejlesztenünk.

Most, egy szakmai beszélgetésben, ahova a kollégáim eseteket visznek be, és ezeket beszélik át közösen, megoldást keresve, egy ilyen kudarcos család volt a téma. Az egyik külső szakértő behozott egy olyan pontot, amivel még nem számoltunk sosem: nem gondoljuk, hogy nála, az anyukánál elértük a plafont? Hogy ennyire képes, és nem lehet tovább fejleszteni?

Elmesélték ezt nekem, és azóta is ezen gondolkodom. És bennem az fogalmazódott meg, hogy nincs ilyen. Nem tudom azt elfogadni, hogy valakinél elértük azt a szintet, amin nem lehet túllépni.

Valószínű, hogy azért nem tudok azonosulni ezzel, mert alapvetően pedagógusként élem meg a szociális munkát is. Ez egy olyan viszonyulás, amiben mindig ott van a fejlődés támogatása. Persze tudom, a gyerek még formálható…a felnőtt nehezebben, de akkor is, azt gondolom, itt sem lezárható a folyamat.

Ráadásul olyan területeken szeretnénk fejleszteni, mint a háztartásvezetés, az önfenntartási képességek, a konfliktuskezelés…és persze a szülői kompetenciák. Szóval nem valami olyat várunk el, amire nem képes egy sikertelen iskola után, hanem olyanokat, melyek a mindennapi élet részei.

Az elvárások nem túlzók, ezeket mindig egyénre szabva határozzuk meg, bevonva őket is, és így el is fogadják azokat. Ismerjük a képességeiket, az élethelyzeteiket, a lehetőségeiket, a tudásszintjüket, és tisztában vagyunk azzal, hogy van, akivel nem fogunk tudni eljutni pl. odáig, hogy munkavállalók legyenek, de addig eljuthatunk, hogy a gyerekeiket fel tudják nevelni. Hogy ők ne kerüljenek kiemelésre, még akkor sem, ha egyébként a családban ez a mintázat jellemző volt.

A főzés, a higiénia, a takarítás, a kertművelés mindig tartogat újdonságokat, amivel előre lehet lépni. Tudom, hogy a motiváltság ebben kulcskérdés, de erre sem tudom azt mondani, hogy elértük a plafont, mert a változó világban mindig adódik valami új, ami motivációs elemként működhet. No és ott a közösségi hatás, amire kell építeni, ami bizonyítottan működik.

A felkereső jellegű szolgáltatások, pl. a három év alatti gyerekek otthoni fejlesztése is mindig lehetőséget ad az anyukák fejlődésére is, hiszen látják a mozgásos játékokat, a mondókázást, az éneklést, és a családmentorunk őket is bevonja a tevékenységbe. A kapcsolódás a tableten az otthonmesélés programjához újabb élménybe ágyazott fejlesztés. És ilyenek a közösségi élmények is, a kirándulások, a tanodai programok, melyekbe a szülőket is bevonjuk.

Aztán ott a digitális tér, amiben egyre otthonosabban mozognak, és állandó fejlődést mutatnak a messengercsoportok kommunikációs színterében. Erre is építünk, ez egy nagyon izgalmas terület.

Nincs plafon a fejlesztésben. Csak meg kell keresni mindenkinél, mi az a motivációs elem, amivel tudunk élni. És ahol szükséges, a gyerekek miatt, ott a hatósági eszközök használatától sem szabad elzárkózni, sokkal inkább összedolgozni a hatóságokkal, hogy ez a vonal is segítse, támogassa a változásokat. És minden pozitív változás fejlődés. Egy apró elmozdulás attól az élethelyzettől, amiben élnek. Előfordulhat, hogy pár nap múlva úgy tűnik, semmit sem ért az egész… és visszarendeződés van, de sosem ugyanoda, ahol voltunk. Mindig van egy apró, biztató változás, ha más nem, a pozitív viszonyulásban töltött idő hossza.

Sokat töprengek ennek a munkának a hatásán, mérésén, módszerein. Nyilván azért gondolkodom így, mert nálam, nálunk a pedagógiai módszerek azok, amivel próbálkozunk. Na nem úgy, mint a gyerekeknél, hiszen felnőttekről van szó, de alapjaiban azonosan. Nem poroszos módszertan ez, sokkal inkább helyzetbe hozó, a szociális készségekre fókuszáló, egyénre szabott munka. Ráadásul a 17 év miatt már azokkal a felnőttekkel dolgozunk, akiket gyerekként ismertünk meg.

Muszáj, hogy íve legyen a munkának. Csak így tudjuk a túlélési stratégiákat életstratégiává formálni.

ITT OLVASHATÓ