Szerző: ABLONCZY BÁLINT
2026.06.12.
Fidesz nevű párt nem létezik.
Ez az állítás elsőre értelmezhetetlen, hiszen a volt kormánypárt április 12-én a leadott voksok 38 százalékát kapta, közel két és fél millió szavazatot szerzett. Bár azóta szabadesésben van a közvéleménykutatásokban (jelenleg a választók körülbelül 20 százalékának támogatására támíthat), holnap a Budapesti Kongresszusi Központban egy tagsággal, parlamenti frakcióval, polgármesterekkel bíró politikai alakulat tart tisztújító kongresszust. Mégis indokolt az első mondat, mert klasszikus értelemben réges-rég nem párt a Fidesz. Különféle ideológiai, területi, gazdasági érdekek képviselete és összehangolása, személyi ambíciók demokratikus belső versenyben való eldöntése, a választási vereséget követő felelősségvállalás: ez mind-mind hiányzik az ellenzéki formációból. Fidesz helyett pontosabb lenne Orbán-pártról beszélni. Nem pusztán azért, mert a leköszönt miniszterelnök harminc éve (!) elnök: egy hároméves (2000 és 2003 közötti) megszakítás kivételével 1993 óta irányítja a Fideszt. Összesen húsz év miniszterelnökség, tizenhat év egyhuzamban történő kormányzás, s a kétharmados választási vereség önmagában elegendő indok lenne Orbán Viktor pártelnökségről való lemondásához, s a magyar politikából való távozásához. (Az új kétharmados parlamenti többség a miniszterelnöki mandátumot két ciklusban korlátozó alaptörvény-módosítást tervez, már csak ezért is indokolt lenne a lelépés, mielőtt még kényszerítik a távozásra.) Ehelyett holnap ismét elindul a tisztségért, s elképzelhetetlen, hogy ne választanák újra. Pedig ez a forgatókönyv nem eleve elrendelt. Hogy mást ne mondjunk, Orbán egykori politikai példaképe, Helmuth Kohl ugyanígy 16 év (1982-1998) kormányzás után veszítette el a hatalmat. Nem is volt kérdés számára az azonnali távozás a CDU elnöki székéből.
A Fidesz nem pusztán a példátlanul hosszú pártelnökség miatt vált az ex-miniszterelnök díszletévé, hanem a hatalomkoncentráció miatt is.
Orbán Viktort újra és újra, rituálisan, százszázalékos (vagy aközeli) eredménnyel erősítették meg elnöki tisztségében, a Fideszben és holdudvarában dúló gyilkos személyes küzdelmekben a párt egyszemélyes Legfelsőbb Bíróságaként ő tett igazságot – vagy éppen hagyta az egymással birkózó riválisok kölcsönös kivéreztetését. Azonban ennek a folyamatnak ára volt: a mérsékelt centrumtól a szélsőjobboldalig tartó úton a Fidesz lassan mindent maga mögött hagyott. Nemcsak nem fordult szembe az egykor kőbe vésettnek hitt értékeket (európai orientáció; korrupcióellenesség; társadalmi autonómiák tisztelete; önkormányzatiság; az orosz imperializmus elutasítása; jogállamiság stb.) jakobinus dühvel romboló elnökével, még tapsolt is neki. Miután az ideológiai irányjelzők eltűntek, maradt az személyéhez való hűség, a mind viszolyogtatóbb személyi kultusz: az Orbán Viktor zsenialitásába vetett hit, a „nem igaza volt, hanem igaza lesz” (gondolkodó ember számára nehezen elviselhető) kényszerzubbonya. Meg a gazdasági pangás miatti felelősség másokra hárítása, a miniszterelnök családjának és a közvetlen környezet látványos gazdagodásának egyre kínosabb magyarázása. Egy olyan velejéig romlott rendszer alakult ki, ahol a koronavírus-járvány lélegeztetőgépein és az óvodáknak kiosztott nyuszimotorokon egyaránt nyerészkedtek a tűz közelében lévők – hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében rendszerhabarcssá lett korrupció legtaszítóbb példáit említsük. Az Orbán-párt pedig haszonélvezője és építője volt az Orbán-rendszernek. Józanabb politikusainak időnkénti riadt (és szigorúan zárt ajtók mögött megejtett) dörmögését elnyomta a választási győzelmeket követő üdvrivalgás, az okosított közbeszerzések papírlapjainak zizegése vagy a rendszeres átutalások érkezését jelző telefonos pittyegés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.