Szerző: L. RITÓK NÓRA
2026.07.24.
Az egyik legnagyobb kihívások között van ez is. Hol a határ, ameddig érdemes, vagy ameddig kell beleszólni? Jó-e, ha helyettük símitjuk el a konfliktusokat? Milyen a rendszerszintű, működő protokoll erre? Kik lehetnek partnerek? Számtalan kérdés…
Az első pont talán a prevenció szempontjából fontos… hogy helyettük nem érdemes megoldani a problémákat. Mert a tanult tehetetlenség itt is működik, és ez lesz a megoldás, szólni kell másnak, aki kívülről segít. Lehet az a rendőrség (“rád hívom a rendőrt”), vagy az Igazgyöngy munkatársai (“hiszen ők mindig segítenek”), vagy a családsegítő (“csináljon valamit, az a dolga”). Csak az nem alakul ki, hogy ők hogyan tudják megoldani a saját problémáikat.
Mert nincsenek konfliktuskezelési technikáik, ha kívülről jön segítség, az kényelmes megoldás. És más viszi el a balhét is. De nem fejlődik benne a felelősségvállalás, a saját erőforrásból megoldáskeresés techikája.
Ráadásul a kívülről megoldás sem egyszerű. Gyakran a rendőrség szemére olvassák, hogy csak akkor tesznek valamit, ha “vér folyik”. De amikor sokadjára mennek ki az életveszélyes fenyegetés hírére, és próbálják meggyőzni, nyugalomra inteni őket, ráadásul az első felindulásos feljelentéseket másnap gyakran visszavonják, mert helyreállt a családi béke, bennük is kialakul a felesleges munka érzése. Csak az adminisztráció marad egy-egy ilyen eset után, és azok a családok, ahol ez gyakori, egy idő után nem igazán várhatnak segítséget a rendőrségtől, még akkor sem, amikor tényleg szükség lenne rájuk.
A családsegítő sem szívesen áll bele ebbe a szerepbe, hogy kibogozza a pontos történéseket, ki ütött először és miért, ő többnyire a gyerekek helyzetét vetíti előre, hátha a veszélyeztetettség ténye jobb belátásra bírja a szülőket. Sok esetben félnek ők maguk is az agressziótól, hiszen az ilyen helyzetekbe történő beavatkozás ilyen irányt is vehet.
Egy biztos: mindenkinek púp a hátára a családon belüli konfliktusok témája.
Nekünk, segítő civileknek sem egyszerű. Mert bennünk meg az is felmerül, hogy mennyiben van jogunk ezen a szinten beleszólni a családok életébe? Gyakran érezzük, hogy a felelősség áttolása is megtörténik, na igen…ez is egy fontos pont. Hogy a végén legyen, aki elviszi a balhét, ha visszarendeződik a családi béke. És ez gyakran alakul így, nyugalom lesz több-kevesebb ideig, a következő cirkuszig, és a megnyugváshoz az is szükséges, hogy legyen, akit hibáztatni lehet, és az ne valamelyik konfliktusban érintett fél legyen.
Az, hogy kinek van igaza, megint elég szubjektív. Mert egy konfliktusnak mindig van előzménye. Egy félreértett szó, egy kielégítetlen vágy, egy gyanús mozdulat, egy elfojtott sérelem. Ezek általában halmozódnak, aztán a végén, amikor robban minden, elvész a kontroll.
No meg ott van, amit gyakran megtapasztalunk: az, hogy a maga igazát látja valósnak mindenki, akkor is, ha az nyilvánvalóan nem az, csak ő éli meg így, egy vélt, egy elképzelt dolog alapján, ám ez a tudatában mint valós helyzet jelenik meg. Meggyőzhetetlen lesz, holott amit mond, amit érez, az teljesen nélkülözi a valóságalapot.
A “kinek van igaza” játékba be sem érdemes tehát szállni, még akkor sem, ha több oldalról is ismerjük a helyzetet, és próbálunk egy objektív képet kialakítani magunkban az egészről.
Mi hát az, ami miatt mégis a “muszáj”, “kell” foglalkoznunk a kérdéssel. Természetesen a gyerekek miatt. Mert rájuk is hatnak a felnőttek közötti konfliktusok. Félnek, traumatizálódnak akkor is, ha közvetlenül nem ők kapják a vállalhatatlan szavakat, a fenyegetéseket, vagy pofonokat. Mert sajnos ez is egy nagyon kényes terület. A félelmet, annak fokát és hatását nem tudja kimutatni semmi. Az eljárások csak a közvetlen hatásokkal tudnak valamit kezdeni, sokszor azzal sem. A gyerekeken lecsapódó hatások pedig sokszor közvetettek. Mély nyomot hagy a fejlődésükben a szorongás, és van itt még valami, ami mellett szintén nem lehet elmenni.
Ez pedig az, hogy a konfliktuskezelési módokat így tapasztalják meg, ebben a női és férfi szerepeket is beépítik magukba, és felnőve ők is ezeket a mintákat alkalmazzák majd. Mert nem látnak mást, ez megy át, üvölteni a másikkal, hangosabb lenni nála, bántó, megalázó szavakat használni, ha kell, ütni. A félelem is átörökítődik ebben a leosztásban, ami szinte mindig a női szerephez kötődik, hiszen ő a gyengébb, ő marad alul, neki kell a végén meghunyászkodni, megbocsájtani mindenért, a pofonokért is. Mert neki nincs hova mennie, neki nincs keresete, támasza, az átörökített női szerepben mindig ő a vesztes.
Van még egy kockázata ennek az egésznek. Mivel az intézményrendszer nem ad megoldást, így gyakran megfogalmazódik az önbíráskodás, mint lehetőség arra, hogy pont kerüljön az ügy végére. Végérvényesen. A védekezés lehetőséget ad így az esetek agresszív lezárása is, erre felkészülnek eszközökkel is, főleg éjszakára, és a konfliktus elszenvedőjéből könnyen lesz a jog szerint büntetendő személy. Pedig csak magára maradt, eszköztelen, és próbálta a maga módján keresni a megoldást, abban az eszközkészletben, amivel rendelkezik.
Mennyire bonyolult ez az egész! És milyen sok család nem képes betölteni azokat az alapvető funkciókat, amiben gyerek nevelhető.
Mit tehetünk? Egyrészt jelezzük nekik, hogy mi a gyerekek miatt kötelességünknek érezzük, hogy beavatkozzunk. Másrészt összedolgozunk az intézményrendszerrel, és próbáljuk a hatósági és a pedagógiai eszközök megfelelő arányát megkeresni a családok egyedi problémahalmazának megoldásában. Erősíteni a nőket abban, hogy nekik is vannak jogaik, és nem kell mindent eltűrniük. És, ahol lehetséges, mert mindkét féllel partneri a viszony, ott leülünk a felekkel, mediáló szerepben egy beszélgetésre, amiben megpróbáljuk vázolni a kockázatait annak, ha a viszonyulások ilyenek lesznek, és ezeket párhuzamba állítjuk egy harmonikusabb családi élet ideájával.
Mindig hangsúlyozzuk, hogy mi csak a gyerekek érdekeit nézzük, és határt tartunk a magánéletük felé. Fontos, hogy érezzék: a döntés mindig az övéké marad. Ez nagyon fontos eleme a “képessé tevés” sziszifuszi munkájának. Mert nekik kell megtanulni felelősségteljesen dönteni. Ebben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.