Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ, SZ BÍRÓ ZOLTÁN
2026.06.14.
Lengyel László (L. L.): Sz. Bíró Zoltán mindenekelőtt új könyve borítóját szeretné bemutatni.
Sz. Bíró Zoltán (Sz. B. Z.): Az egyértelmű volt, hogy a címlapon nem akarom Putyint látni, ahogy szamovárt, matrjoskát és tankokat sem. Azt szerettem volna, ha valami olyasmi kerül a borítóra, ami kicsit elégikus és valamilyen módon azt sugallja – ami egyébként könyvem legfőbb mondandója is –, hogy Putyin és környezete történelmi zsákutcába vitte Oroszországot. A könyv szerkesztőjének, Kiss Ilonának eszébe jutott, hogy van Szilágyi Lenkének két fotósorozata Oroszországról: nézzük meg, hátha van közöttük ilyen kép. És volt, nem is egy. Végül egy olyat választottunk, amin két középkorú nő ül a tengerparton. Az egyikük valami miatt elégedetlen, a másik szomorúan maga elé néz. Azt, hogy a tengerparton ülnek onnan tudható, hogy a háttérben ott magasodik Leningrád – a mai Szentpétervár – egyik, még a hetvenes években felépített ikonikus szállodája, a Pribaltyijszkaja. A szállodát az 1980-as moszkvai olimpia előtt a svédek építették; számomra azért maradt emlékezetes, mert egyetemistaként annak közelében, a Vasziljev-szigeten laktam és időről-időre próbáltunk a svédasztalához éhenkórászként bejutni. Egyébként I. Péter ezt a szigetet szerette volna az 1703-ban alapított új főváros szívévé, észak Velencéjévé tenni. Ennek emlékét a sziget ma is őrzi, mert annak nagy részén nem utcák, hanem linyii, azaz vonalak futnak. A cár ezek mentén akart csatornákat ásatni, hogy mindez úgy fessen, mintha az észak-olasz városban járnánk, pontosabban gondoláznánk. Amikor ránéztem a képre, azonnal beugrott, hogy hol készült, és már csak ezért is rögtön beleszerettem. De a legfőbb ok, ami miatt végül ezt a fotót választottam, mégiscsak az volt, hogy úgy éreztem, amit azon látok, az a mai, immár öt éve háborúzó Oroszország képe.
L. L.: Könyvbemutatóról lévén szó, régi barátságunkra tekintettel szeretném elmondani, hogy hihetetlen tisztelettel nézem azt, amit Sz. Bíró Zoltán az elmúlt évtizedekben tett. Még abból a korszakából ismertem, amikor kínlódott azzal, hogyan fog megírni egy könyvet. Tudom, természetesnek tűnik, hogy valaki megír egy könyvet, de ez egyáltalán nem így van. Zoli a könyvírás minden kínját és keservét átélte, és egy kicsit mellette én, mint barátja, szintén. Nem fiatal padawanként írta meg első könyvét, „Az elmaradt alkotmányozást”, ami lényegében a történelem mélységes mély kútjába való betekintés, hanem érett férfikorban. Ebben arra tett kísérletet, hogy bemutassa az 1860-as évek nagyszabású oroszországi reformjait és az azokat lezárni hivatott alkotmányozás elmaradását. Ezen a könyvön tanult meg írni, és azóta több kötete is megjelent. Azt gondolom, olyan természetességgel írta meg most a legújabb könyvét, hogy föl sem merült benne, hogy ez milyen kínlódással járt egykor. Ezt nagyra becsülöm benne azokkal szemben, akiknek soha nem okozott gondot, hogy könnyedén írjanak. Neki ezt meg kellett tanulnia, mert nem csak a tárgy ismeretére van szükség, hanem ennek formába öntésére is, ami szerintem remekül sikerült. Ma lényegében Zoli a magyarországi Oroszország-kutatás és az orosz történelemkutatás egyik legelismertebb alakja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.